Ez bizony egy nagyon érdekes kérdés, mert néha halványlila
gőzöm sincs. Vagy rózsaszín, esetleg kék – kinek-kinek vérmérséklete
szerint. De persze a tisztelt olvasó még nem tudja, hogy miről is
beszélek, amiben semmi meglepő nincs. Épp Jane Austen Büszkeség és balítéletét
olvasom, és úgy látszik, átragadt rám az egyik szereplő, Mr. Collins
bonyolult mondatainak körülményeskedő stílusa. Majd igyekszem
összeszedni magam, de ez ugye nehéz, amikor ott van Mr. Darcy, a
férfiideál. Ráadásul még épp témába is vág, ugyanis azon kezdtem el
morfondírozni, hogy vajon miért hódítanak mostanában annyira az erotikus
könyvek, és hogy vajon hová lettek a jó öreg romantikus regények?
Köszönik szépen, megvannak, nem tűntek el, nem illantak el a
langymelegben, vagy oszlottak fel a szitáló ködben, mégsem könnyű
észrevenni őket a jelenlegi kínálatban.
Igazából tartozom egy vallomással: egy-két kivételtől eltekintve
romantikus irodalmat kizárólag klasszikusok formájában olvasok, és az
erotikus irodalom tekintetében sem vagyok naprakész. Olvastam néhány fantasynek álcázott pornót, aztán, mint sokan mások, én is lekínlódtam az Ötven árnyalat trilógiát.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam benne valamit, ami
érdekes, esetleg még tetszett is, de azért lelkesedni nem fogok érte, mi
több, nem is vettem meg más, hasonló könyvet az amúgy igen széles
palettáról. Ezek alapján talán nem én vagyok a legavatottabb, hogy ebben
a témában elmélkedjek, de tételezzük fel, csak egy pillanatra, hogy ami
mostanában történik a könyvpiacon, az koránt sem új keletű dolog. Senki
sem találta fel a kanálban a mélyedést, ott volt az már régen, csak
annyi történt, hogy a hazai piacra nagyjából egyszerre érkeztek meg az
elmúlt időszakból számunkra kimaradt „lábatszétdobálós-egymásnakesős”
könyvek. És mivel külföldön nagy népszerűségnek örvend a műfaj, napi
szinten jönnek újabb regények, hogy még egy bőrt lehúzzanak a témáról –
legalábbis amíg van rajta.
Valójában az a helyzet, hogy mióta ember él e földön, a test és az
erotika örök célpontja és oka a művészeteknek. Az, hogy kinek mi az
erotikus, erősen kérdéses, de tény, nem csupán festmények, szobrok
maradtak fent ebben a témában, az irodalomban épp úgy tetten érhető. A
teljesség igénye nélkül már a XII. században ott volt Walther von der Vögelweide és A hársfaágak csendes árnyán című pajzán verse, majd jött a XVIII. század, ami két jól ismert, sőt hírhedt írót (Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt és Donatien Alphonse François de Sade márki)
adott nekünk. És mialatt a férfiak a kielégülést keresték, majd tabukat
döntöttek sorra, addig a hölgyek között egész másfajta irány
mutatkozott. Még ugyanebben a században született Jane Austen, akinek a legismertebb műve az első bekezdésben emlegetett Büszkeség és balítélet, ami alighanem az egyik legtöbbet feldolgozott, átírt romantikus regény, ahogyan Charlotte Brontë Jane Eyre
című műve is az. Ők a saját korukban meglévő, elsősorban a nőket érintő
tilalmakat, a helyzetüket és a társadalmi elvárásokat mutatták be,
miközben olyan férfi karaktereket adtak a világirodalomnak, mint Mr.
Darcy és Mr. Rochester, akik tagadhatatlanul ősapái a mai romantikus
irodalomban fellelhető férfialakoknak, az Alkonyat Edward Cullenjétől kezdve a Tündérkrónikák
Jericho Z. Barronsáig bezárólag. Olyan modellek ők, akik ellen újra és
újra felemeli a szavát valamelyik feminista szervezet, hiszen egytől
egyig abuzív, vagy a nők kizsákmányolását képviselő karakterek – már
akinek.
Ebből is látszik, hogy nem vagyok feminista, mert a két említett úr
(Mr. Darcy és Mr. Rochester) örök szerelmem. Talán ezért nem olvasok
tisztán jelenkori romantikát – mondjuk, ha megölnek közben néhány tucat
embert, vagy megszállják a földet az UFO-k, akkor már rendben van. Ha
valamit ennyire jól megírtak, minek halmozni a másolatokat? Ráadásul a
műfaj alapjait jóval korábban lefektették. Példának okáért a görög és
római mitológia is bővelkedik erőszakban, szerelemben, vérfertőzésben és
ezek tetszőleges keverékében, de ezekkel együtt szintén még csak a téma
felszínét kapirgáljuk. Viszont az már ennyiből is egyértelmű, hogy nem,
valóban nincs szó semmi újdonságról. Amitől mégis ügy, az nem más, mint
a nők olvasóbázisként történő beszippantása a pornóba. Mondhatnám
szebben is, de nem akarom, szerintem ideje végre nevén nevezni a
dolgokat. A nők számára nem feltétlen izgató egy minden valóságot
nélkülöző öt perces akció végignézése, ellenben izgatónak találhatják
ugyanezt, még ha minden valóságot nélkülöz is, de az aktuális könyv
lapjairól kapják. Ezeket a könyveket pedig gyakran romantikus köntösbe
bújtatják, miközben rájuk ragad a „mamipornó" kifejezés is.
A romantikus irodalom célcsoportját elsősorban az otthonülő és
unatkozó háziasszonyok regimentje adta – már ha nálunk létezett
egyáltalán ilyen besorolás, amit erősen kétlek, mégis elsősorban rájuk
építettek. Igaz, jelentek meg kimondottan tinik számára készült könyvek
is, mert a nő, legyen akárhány éves, mégiscsak nő, aki az érzelmi
oldaláról közelít meg mindet, hiszen mialatt beleszeret aktuális
főhősébe, és azon drukkol, hogy minden nehézség ellenére amaz elnyerje
szíve hölgyének kezét, nem foglalkozik a pattanásaival vagy az odaégett
rántással. Laza kis kikapcsolódás, lehetőség szerint kellő mennyiségű
drámával, sziporkázó és szellemes szereplőkkel, valamint sok-sok
érzelemmel. A recept rendkívül régi, és a kezdetek óta nem újítottak
rajta, mert minek változtatni bármit, ha majd’ kétszáz éve jól működik?
Azaz, mégis van itt valami. A vörös rózsa csokrokat lihegésre, nyögésre
cserélték, a szép szerelmi vallomásokat elpopsizásra, és csodák csodája,
az új trend beütött. Szó szerint.
Az emancipáció nem csak azt hozta magával, hogy el tudjuk tartani
önmagunkat, hanem kihirdettük a testünk feletti jogunkat is, amihez
hozzátartozik, hogy megadjuk neki azt, amire szüksége van. A
szabadosság, a világ változása és több szexuális forradalom után
eljutottunk addig, hogy bátran, a nyílt utcán lobogtatva olvashatunk
ilyen könyveket. Szóval teljesen mindegy, hogy a romantikára vagy az
erotikára esküszik az ember lánya, mert az erotikus könyvek is afféle
ál-romantikusként osontak a küszöbünkig. A magam részéről elkülöníteném
ezt a két stílust, hiszen a Jane Eyre-ből nekem aztán nem hiányzott egy vad párnacsata sem, a Szürke ötven árnyalatát pedig erős jóindulattal sem nevezném ártatlan tekintetű úrilányok vánkosának. Bár ki tudja…
Az az igazság, hogy nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Azt tudom,
hogy számomra mit jelent az erotika és a romantika fogalma, de
mostanában úgy összemosták őket, mint a piros zoknit a csipkés
fehérneművel. Pont ennyi köze van a két dolognak is egymáshoz – ruha
alatt hordjuk őket, mégis mindenki tudja, hogy mit kapunk ilyen
esetekben: valami nagyon művi rózsaszínt. És akkor abba bele se mentem,
hogy irodalmi értéket csak elvétve, nagyítóval lehet találni. Viszont ha
már itt tartunk, engem leginkább az aktuális könyvek igénytelensége
bosszant, méghozzá a slendrián fordítás. Szinte egyszerre nyomnak ki
öt-tíz erotikus regényt, mert most trend és most fogy. Teljesen igaz,
mindent akkor és addig kell és lehet árulni, amíg kereslet van rá,
jóllehet nagyon sokan tagadják, hihetetlen példányszámokban fogynak a
gyakran egy ismert könyv rajongói munkáiként napvilágot látott átiratok.
Az Alkonyat-sorozatnak különösen sok erotikus könyvet köszönhetünk, bár
számomra rejtély a miért. Némelyikben még a neveket sem igen cserélték
le. Nem számít ez plágiumnak? Na jó, ez már más téma, de azért
elgondolkodtató.
Ha kénytelen lennék találgatni az okokat illetően, mármint hogy miért
ennyire népszerűek ezek a darabok, igen halkan és félve mernék
nyilatkozni. Nyílván azért szükséges mind a kétféle irodalom, mert az
olvasóik találnak bennük valamit. Valamit, amitől szebbé válnak a
hétköznapjaik, valamit, ami szórakoztatja őket. Hogy most ez egy
erotikus, fülledt jelenet, vagy egy könnyes szerelmi vallomás, szinte
mindegy is. A lényeg az eredmény, ami ebben az esetben az, hogy legyen
az ember akár egyedülálló, akár kapcsolatban élő, kap néhány órányi
magányos felüdülést. Elvégre ezért olvasunk, hogy a képzeletünk
szárnyain utazva bebarangoljunk olyan világokat, ahová talán soha sem
juthatunk el, ám ily módon mégis megízleljük a másság tökéletességét. Az
irodalom ezen ága hiánypótló, nincs ezzel semmi baj. Én magam hosszan
el tudok mélázni Edward Fairfax Rochester szarkazmusán, különösen, mióta
Michael Fassbender bújt a bőrébe, valamint néma
csodálattal áldozom Fitzwilliam Darcy lovagias erényeinek és éles
eszének, aki meglepő módon folyton Colin Firth
alakjában jelenik meg a lelki szemeim előtt. El is határoztam, nem
térek át holmi modern romantikára, maradok a jó öreg klasszikusoknál, és
ezért inkább nem is mondok semmit, de azt legalább jó hosszan teszem.
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése