A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #6 - az ügyvéd

 Hiába, mindig eljön az a pillanat, amikor megreped a páncél. Az elmúlt években szerzett hírnevét boldogan odavágta volna, ha üvöltve átkozhatja az eget, a Teremtőt, de leginkább ezt az embert, itt maga mellett.

 Amikor befutott a hívás minden további nélkül jött, a csillagászati óradíját csak néhányan tudják gond nélkül kifizetni, de ők biztosra vehetik, hogy megússzák a legnehezebbet. Öt éve nem vesztett el egy ügyet sem, és végtelen hiúságában azt mondogatta: Ez az igazi teljesítmény! Ez a valami!

 Mintha a pénz, a temérdek pénz nem is számított volna. Keményen dolgozott, hogy még negyvenéves kora előtt felérjen a csúcsra, megérte. Már rég ott topog, bár van még egy-két éve a nagy négy-nulláig. Megérte? Soha nem hitte, soha nem gondolta, hogy majd egy ügye, az arcátlan hazugságok amit nap nap után végighalhat vagy maga mond, egyszer csak így vághatnak vissza. Ha most lenne egy szép nagy és kézreálló kése...

 Az elmúlt órákat annak a gondolatnak a boncolgatásával töltötte, hogy mikor szolgálná jobban a saját érdekeit: ha hagyná, hogy a kedvenc nyomozója örökre hűvösre küldje védencét, vagy... Nos ez a vagy egy kicsit nyugtalanította. Rémisztőnk találta a gondolatot, és rendkívül furcsállta amiért egyáltalán eszébe jutott, de nincs ezen mit szépíteni: kiviszi innen ezt a rohadékot és saját maga gondoskodik róla, hogy eltűnjön. Örökre. Meg tudná tenni. Isten a tanú rá, a keze sem remegne meg, mert neki soha sem remeg a keze. Többé már nem.

 Mint annyi más vallását nem gyakorló, csak akkor fohászkodott, amikor bajban volt, és tudta jól, az édesanyja ezért szomorú lenne, de végül is ő az apja nyomdokit követte. Ügyvéd lett mert ezt várták el tőle, és jó volt benne. Nagyon jó, most mégis visszapörgetné az időt az első ügyéig, amit valami csoda folytán megnyert, és ami miatt ennyire öntelt, fennhéjázó tuskó lett. 

 Ült fa arccal, félig leengedett szemhéja mögül lesett, és a kedvenc Montblanc töltőtollát fogadta az újai között.

 - Ennél közelebbit nem tud mondani?

 - Ha divattippekre kíváncsi nyomozó, akkor forduljon egy stylisthoz. Az ügyfelem nem emlékszik az áldozat ruhájára - vette oda épp olyan flegmán, mint máskor. Senki, a jelenlévők közöl senki sem tudja, mit érez, és ez jobb is, ha így marad. Aylward már egyébként is neheztel rá, amiért megfosztotta néhány elvetemült gazembertől, még csak azt kéne, hogy feldúlva vagy kétségek közt lássa. Eltaposná, mit egy férget. Könyörtelen, talán ez az oka, hogy olyan nagyszerű a munkájában. Majdnem olyan jó, mint ő, épp ezért érthetetlen ez a kihallgatás. Szinte végig a társa kérdezett, de mintha nem is akarnának eljutni semerre. A vádemelésig lehetséges idő ugyan lassan fogyogat, de azért nem érnek rá a végtelenségig. Mire várnak? Miben bíznak?

 Míg nem dönt, addig végzi továbbra is a munkáját, de nem teljes erőbedobással. Akárhogy is alakul a végén, egy esetleges későbbi vizsgálat rá nézve terhelő lehet, ha most nem dolgozik megfelelően. Csak az a baj...

 - Nyomozó, javaslom tartsunk egy félóra szünetet.

 - Mosdóba kell mennie, ügyvéd úr?

 - Nekem nem, de ön már vagy félórája erősen izzad.

 A nagydarab szőke férfi fenyegetően tornyosult felé, de Aylward megfogta az alkarját, amire visszaült. Semmi beszólás, semmi nyelvköszörülés?

 Amennyit sértegették egymást, már évek óta pereskedhetnének, mégsem jutott egyik félnek sem eszébe jogi útra terelni a nézeteltéréseiket. Itt, ezzel a párossal végre ő is kiadhatta magából a benne lakozó maró gúnyt, amit mindenki álcának gondolt, pedig állandó állapot volt. Hihetetlen, hogy azzal a két emberrel, akiket a legkevésbé kedvelt lehet önmaga.

 - Nem kell kimennie? - Fordult a védencéhez. Az értetlen szemekkel nézet rá egy pillanatig, de aztán felvillant mögötte a félemeletes tekintet, ami ugyan rá nem hatott, de el tudta képzelni, miként kúszik fel mások hátán a rettegés. Csakhogy az elmúlt években ő ennél sokkal cifrábbat is látott már, nagyobb halakat engedett szabadjára, kegyetlenebb gyilkosokat juttatott vissza a társadalom álszentségtől dagadozó kebelére, de ez most más. Minden megváltozott.

 - De - felelte a kérdezett röviden. Nézte, ahogy két egyenruhás kikíséri ügyfelét, majd a tollát lassan a mellényzsebébe csúsztatta, 1075 font volt, szerette. Lassan felállt és begombolta a zakóját, komótosan lesimította  a gyűrődéseseket, összeszedte a papírjait és kisétált, hogy igyon egy kávét.

 Rémes kávét kapott, de a sav legalább segít koncentrálni, nyugtázta szokásos mozdulatlan arcával. Ez a hét pokoli volt, és minden azzal az koktélpartival kezdődött. A jelenlévők között sok volt és jövőbeli ügyfele akadt, a kísérőket nem a hivatalos párok alkották. Ebben a világban senki nem lepődött meg ezen, így a beszélgetések során nem hozódót fel a család, gyerekek kérdése. Ő sem hozta volna el jó szívvel az aktuális barátnőjét, és jóllehet sok ügyfele biztosított volna számára kíséretet, a legjobbat amit pénzért csak kapni lehet, pusztán hálából és ingyen, de jobbnak tartotta, ha minél kevesebben ismerik ezt az életét. Bár a lányok tudtak hallgatni, de csak volt szájuk, nyelvük, és fülük is, amivel természetesen mindent hallottak. Számára a legnagyobb problémát mindig az az jelentette, hogy a legtöbben csupán csinos kiegészítőnek tartották partnernőiket. Afféle ékkőnek az új Rolexen, úgy beszéltek előttük, mintha ott se lennének, ezek a kis beszélgetések pedig csúnyán és könnyedén visszaüthetnek.

 Talán csak üldözési mániája van, vele született és jól fejlett, de már az zavarta, hogy a vendéglátójuk a saját házukba invitálta őket. Bemutatta mindenkinek az új feleségét, aki egy meglepően ártatlan, húszas éveinek elején járó nagy szermű porcelánbaba volt, majd visszautasított egy nagyon nagylelkű üzleti ajánlatot, amit a jelenlegi védence tett. Bár nem ismerték egymást túl jól, ennél a pontnál azonban fesztelenül arrébb sétált, mert úgy sejtette, ebből bizony baj lesz. Azt viszont egyáltalán nem bánta volna, ha nem mosnák össze  nevét a későbbi eseményekkel, amik, ahogyan sejtette, be is következtek. 

 A második problémát az újságíró jelentette. Abban a pillanatban, amikor belépett, kiszúrta magának. Nem azt vette észre, hogy milyen csinos, és mégis egyedül érkezett, mert éppenséggel oda is rendelhették, a tekintete és a mosolya zavarta. Úgy nézett ki... Persze pontosan tudta, ebben a körben egy nő sem vadászgat gazdag férje, maximum szeretőre - a jelenlévő hölgyek nagy része hivatásos volt, nem hittek a Micsoda nő féle tündérmesében -, és mégis, elsőre úgy nézett ki, mint aki vadászik. Ezt is tette, csak egészen más értelemben. Lassan végigjárta a hatalmas szobát, mindenkinél bepróbálkozott, és mire elért hozzá is, már pontosan tudta kicsoda. Jó, nem azt hogy ténylegesen kicsoda, de azt igen, hogy újságíró.   

 Azok a kérdések, azok a nevetséges kérdések! Mindent megtett, hogy elbűvölő legyen, de ez a szolgáltatás nem bizonyult a szakterületének. Ellenben szép volt, nagyon okosnak tűnt, csakhogy ostoba dolgokat kérdezett. Rögtön az iránt érdeklődött, ki ő, kiket ismer a jelenlévők közül és honnan. Tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, nem voltak illúziói, a sok mindent látott vendégek addigra már feltehetően tisztában voltak azzal, hogy egy nemkívánatos személy férkőzött be köreikbe. A jenlévők csupán egy része élt hivatásosan is a bűnből, de ahogyan az lenni szokott, a pénzek útjai gyakran keresztezik egymást. A tisztes, legalábbis tisztesebb üzletemberek valamelyike hívhatta meg a nőt, aki az ügyfelének vallomásában elhangzottakkal ellentétben nem reklámozta a foglalkozását.

 Az, hogy még éjszaka megtalálták a tetemét, egyáltalán nem lepte meg, de azért érzett némi meglepő keserűséget, majd egész héten arra várt, hogy a rendőrök kihallgassák őt is, de nem jöttek. Ezt nagyon különösnek találta, feltételezte, nem is tudnak arról, ő is jelen volt.

 A múltbéli és jövőbéli ügyfelei egyaránt titokban tartották ezt az információt. Mintha összebeszéltek volna, és nem kizárt, hogy így is tettek. Ez pedig felvetett néhány kérdést, amiken kénytelen volt életében először elgondolkodni. Nagyon nagy árat fog fizetni ezeknek az embereknek a hallgatásáért. Feltehetően olyan árat, amit nem lesz kedve megfizetni, csakhogy nem lesz választása sem.

 Még az elején minden probléma nélkül felvállalhatták volna, hogy ő is jelent volt, de most, ennyi idővel és egy gyanúsítottal később, ha valaki hirtelen előrántják meglepetés nyusziként a kalapból ezt az információt, többen tudni akarják majd, ráadásul jogosan, miért hallgattak eddig. Netalán okuk volt rá? Ezt a kérdést igen hamar tisztázhatná, de ott maradna a soha le nem mosható kétséggel. Na persze a rend éber őrei így sem kedvelik különösebben, viszont amíg lehet elkerülik. Ezek után azonban feltehetően rászállnának, márpedig van valami, amit nagyon nem szeretne az orrukra kötni. És ez az elhanyagolható apróság az oka, miért szívesen megmártogatna egy kést a kellemesnek még jó indulattal sem nevezhető Mr. Moore-ban. Senkinek nem hiányozna, a saját anyja is lemondott róla és a könnyebb utat, a halált választotta. 

 Újra helyet foglalt a kihallgatósban, és nézte, ahogyan bevezetik a védencét. Hallotta a forradása történetét. Állítólag a részeg apja késelte meg, nem volt több hét évesnél, de nem végzett jó munkát. A kisfiú életben maradt, és ő még azon az éjszakán meghat egy ismeretlen támadó kezétől. Valaki, ki tudja ki, gyomron szúrta a kikötőben. Az első munka öröme meghatározza az ember sorsát egy életre.

 Az övét is eldöntötte, de ha visszatekerhetné az időt...

 Szokatlan dolgot művelt, halványan elmosolyodott, majd elővette a kedvenc tollát, és ujjai között forgatva újra átfutott a nyomozati jegyzőkönyvön. Egy pillanatra megállt az áldozat fotójánál, megnézte a lőtt sebet és a temérdek zuzódást, majd a nyomozókra nézet.

 - Kezdhetjük? - kérdezte szokott magabiztos stílusában. Nincs más lehetősége, folytatja azt, amihez a legjobban ért, de tényleg soha nem hitte, soha nem gondolta, hogy majd az élet egyszer így vághat vissza mindenért.