Az örök ellentét (Variálós vasárnap #8)

Tegnap este fél 10 után arra vártam, hogy elinduljon alattam a villamos, amikor is egy nagyon érdekes ajánlatot kaptam. Azt megszoktam már, hogy az emberek akkor is beszélnek hozzám, ha be van dugva a fülem, olvasok, és rá sem nézek az illetőre, így aztán amikor felszállt egy meglehetősen pityókás, ámbár igen fess 25 év körüli fiatalember, fel sem vettem, hogy felém állt, azaz inkább függeszkedett, mert igen erősen kilenget, majd beszélni kezdett. Hallottam, hogy folyamatosan jár a szája, de nem értettem, és őszintén megvallva nem is igen érdekelt. Így hát tovább olvastam. Ekkor ő rájöhetett, hogy nem figyelek rá, de már bátorra itta magát, tehát nem félve a visszautasítástól helyet foglat velem szemben. A karjait keresztbe tette a térdén, és a fejét lelógatva beszélt tovább, hiszen tartani már nem tudta magát.

Közben elindultunk, én pedig itt jöttem rá, hogy ezt nem úszom meg, tehát lehalkítottam a zenét, és ránéztem a srácra, aki lentől, a térdem magasságából pislogott rám:
- Tele vagyok, mint a déli busz.
- Azt látom - feleltem, mert hát elég egyértelmű volt.
- De nem piával - súgta cinkosan, és mivel jól nevelt úrinő vagyok, nem árulom el, hogy mivel, de szerintem mindenki el tudja képzelni.
Visszatoltam a zenét, és csak néha lestem rá. Ezúttal nem voltam sem veszélyben, sem fenyegetve, így megengedtem  magamnak azt a luxust, hogy mosolyogjak rajta. Amikor felálltam és az ajtóhoz sétáltam szomorú esdeklő szemekkel nézett rám, hangosan sóhajtott néhányat, de hiába, nem mondtam neki, hogy velem jöhet. Igen bánatos arccal nézett, amíg leszálltam én pedig megálltam egy pillanatra. Jóllehet nem éreztem veszélyt, de ha esetleg mégis úgy dönt, utánam szalad, hát felkészülten akartam fogadni. Két hatalmas pofonnal. De valóban nem fenyegetett semmi, ő bánatosan lesett rám, az ajtó becsukódott, a villamos pedig elment.

Ahogy bandukoltam haza, felrémlett egy másik eset, amikor nem voltam ilyen szerencsés, és a metróból követett egy férfi, aki csak akkor fordult meg és ment el, amikor a barátaimmal találkoztam, és meglátta, hogy van köztük néhány szép magas férfi. Vagy egy másik eset, amiről írtam is, és aztán eljátszadoztam azzal a gondolattal, miért érzik a férfiak úgy, hogy leszólíthatnak bárkit, kellemetlenkedhetnek, megjegyzést tehetnek, szexuális ajánlatokat boríthatnak rá. Honnan veszik a bátorságot?! Természetesen tisztelet a kivételnek.  



Tízéves korom óta megszámlálhatatlan alkalommal kerültem hasonló helyzetbe és biztosan tudom, hogy nem provokáltam senkit, néha mégis hazáig futottam. Volt, hogy az akkori páromat kértem meg, kísérjen be dolgozni, mert egy pasi heteken át minden nap leszólított munkába menet, és a végén tényleg kezdtem tőle félni.

A fenti kis animáció tulajdonképen édes. Azt mutatja be, mi történik egy első randin akkor, amikor a jelenlévők agya hirtelen két félre szakad. A mélyen szunnyadó ösztönlény mindent erőből, az intellektus pedig mindet ésszel akar megoldani. És egyik módszer sem működik. A végére rájönnek, hogy össze kell dolgozniuk, mert csak akkor lesz esélyük. A nő agya, ami eddig tökéletes harmóniában és értetlenségben volt, egyszerre vadul meg. Ráadásul mind két agyfélteke. Vicces és klassz kis rajzfilm, de tagadhatatlanul hordoz magában nem kevés igazságot, és elég jól bemutatja a két nem közti alapvető különbséget.

Jóllehet nem kezdek el házasságról fantáziálni, amikor valaki elhív valahova, de nem is hozok magammal haza vadidegeneket, szép tekintet ide vagy oda, akármilyen esdeklően rebegtetik a szempillájukat.
De hogy Karintyt idézzem:  Férfi és nő ... hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.
Ez biza igaz, és ráadásul egészen más célból. Emancipáció ide vagy oda, azért a legtöbb nő még mindig stabil kapcsolatra, tipegő gyereklábakra vágyik, miközben a férfiak többsége elfogadja, hogy ez az élet rendje és az ebéd, tiszta ruha, rendes lakás árukapcsolat része. Persze amíg a felek között gigantikus méretű lángokkal lobog a szerelem, nem is lehet semmi akadály, később meg csak lesz valahogy, és ezen a ponton újra felbukkannak a nemek közti különbségek.

Nem olyan rég épp én beszéltem a nemeket sújtó sztereotípiákról, aminek minden szavát komolyan  így gondolom, most csak tovább folytattam a témát.
Az alkohol segít feloldani a gátlásokat, tudatos énünket elnyomja, és az ösztöneinket felerősíti, egy bizonyos mennyiségig ennek kellemes hatásai lehetnek, aztán elérkezik az a pont, amikor már kimondottan kellemetlenek azok a hatások, de másnap reggel lehet azt mondani: nem emlékszem semmire.
Olyan 18 éves voltam, amikor hasonló szituációba kerültem, akkor egy kedves barát volt a kezdeményező, és meg is mutatta, mit szeretne tőlem. Közöltem vele mit és hova tegyen, majd hazamentem. Másnap úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik, én csomót kötöttem a nyelvemre, de soha többé nem tudtam rá barátként tekinteni. Nem is véletlen, hogy könnyedén eltűnt az életemből.

Mindig létezik az a pont, amikor az ember érzi, ez már nem vicces, ez már nem játék, ilyenkor több dolgot tehettek: ha sokan vagytok, kérjetek segítséget, ahogyan tanácsoltam pár éve egy lánynak, beszéljetek hangosan, ha kell fussatok, ne hagyjátok az ittas barátnőtöket magára, de a legjobb, mindenki tanulja meg, hogyan védheti meg magát. Én a magam részéről bárkinek neki fordulok, és nem azért, mert olyan nagy harcos lennék, hanem mert futni utálok, erőm pedig van, ezért a meglepetésben mindig bízhatok. Ráadásul a gyilkos tekintetem is megmentett már, ha van nálam ernyő igencsak bátor vagyok, de a táskámmal is nagyokat tudok ütni, mert alapállapotban dög nehéz. De vannak olyan helyzetek, amikkel sajnos nem lehet semmit kezdeni, a felkészültség mégsem árt.

Nem, szerencsére nem minden férfi tuskó, de akadnak páran, akik azok, sőt még rosszabbak, és igazából ebben csak az a furcsa, hogy én nem vagyok egy törékeny nádszálkisasszony, mégis viszonylagos rendszerességgel kerülök kellemetlen helyzetbe, de akkor vajon azok a nők, akik kifejezetten csinosak, hányszor találhatják magukat valami hasonlóan borzalmasba? A tömött közlekedési eszközökön, a nyílt utcán, fényes nappal és este, a saját otthonunkban és még sorolhatnám.
Csak nekem tűnik úgy, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a világgal? Vagy most komolyan, csak velem esnek meg ilyen dolgok, és a többi nő nem is érti miről beszélek? Mondjuk jó lenne, de attól tartok nem így van. Csak nem beszélünk róla.

Amíg hangosan nevetnek az urak azokon a videókon, amik tömegesen találhatóak a neten és egy idegen nőt ábrázol kínos, megalázó, gyakran lesből felvett módon, addig ezek nem fognak megszűnni. De én azért kíváncsi vagyok, ha ezeknek a tisztelt uraknak a kedvesükkel, húgukkal, lányukkal tenné meg valaki ugyanezeket, mennyire lennének felháborodva? Ha a te barátnődhöz dörgölőzne egy idegen pasi, azt is viccesnek találnátok? Nem kell válaszolni, csak érdeklődöm...

Ugyanakkor létezik a másik oldal is, amit szintén nem tartok elfogadhatónak.

Férfiak ellen is lehet erőszakot elkövetni, ők is válhatnak áldozattá, mostanában gyakrabban, mert úgy tűnik sok nő megelégelte a gyenge, gyengébb és gyengéd szerepet.

Már megint egy nem túl vidám téma, de hát ilyen az élet, legalábbis az enyém, mert a Variálós vasárnap rovat gyakran saját tapasztalatból táplálkozik, ahogy ebben az esetben is. Ezek miatt pedig újra és újra elmélázok azon, hogy vajon megfelelő neveléssel lehetne változtatni ezeken a dolgokon? Vagy az emberi természetet lehetetlen újraformálni? A mélyen eltemetett ösztönöket sosem lehet kiirtani, és csak addig vagyunk civilizáltak, amíg az számunkra kényelmes?