Rettegés

- Hogy az a! - Ha az embernek három kistestvére is van, hajlamos elfelejteni káromkodni, de azért a késztetés megmarad. Kábán tapogatta meg sajgó térdét, amit a jelek szerint bevágott az ágy szélébe. Az éles nyilallás lassan megszelídült, az álom pedig lábujjhegyen tovaszökött. Ásított és ívbe feszítette a hátát. Rutinszerűen kezdte nyújtogatni végtagjait. Jobb láb, megvan. Bal láb, meg van. Jobb kar... Kézfeje hatalmasat koppant combja felett nem sokkal.

- A csudába! - Kinyitotta a szemét, vadul pislogott, de hiába. Nem látott semmit. Rettenetesen sötét volt. Nem úgy, mint amikor a sötétítővel kizárt napsugarak erőszakosan áttüremkednek a sűrű szöveten, és félhomályba burkolják a szobát. Nem is olyan, mint amikor a sápadt hold meghitt fénnyel szórja meg a tájat. Vak sötét volt. Teljes és totális feketeség vette körül.

Tétován tapogatni kezdett. Akármibe is ütötte meg magát, kemény volt, sík és sima tapintású. Felülni nem tudott, de reflexszerűen felemelte fejét, hogy körbenézzen. Mérgesen szisszent fel, ahogy lefejelte az akadályt. Nyöszörögve jött rá, teljesen feleslegesen próbálkozott. Behajtotta a lábujjait, megvannak, de nem látott az orra hegyéig sem, és most már a homloka is lüktetett.

Érezte, ahogy a feszültség lassan felkúszik a torkán és öt év óta először becsületes szitokcsokor hagyta el a száját. Aztán csend lett. Nagyon mély csend. Hallotta a saját lélegzetét, szíve egyre gyorsuló dobogását, ahogy kifordított tenyérrel tapogatja, tolja, karmolja a felette lévő felületet. Egyre kétségbeesetten, egyre inkább zihálva. Agyában zakatoló gondolat, ez biztos csak valami tévedés lehet. Egy rossz, beteg vicc! Nem zárhatták be egy ládába. Élve! Nem!

A rettegés majdnem megbénította, de pokoli erőfeszítés árán mégis kiabálni kezdett. Torkaszakadtából ordított, kezét pedig addig csavarta, míg mellkasa elé nem került és aztán vad dörömbölésbe fogott.

- Segítség! Kérem! Hallja valaki?! Engedjen ki! Kérem! Segítség! Nem haltam meg! Segítség! Kérem... kérem...- egyre halkabbá vált, majd egyszer csak teljesen elnémult. Mintha letekerték volna a hangerőt. Nem tudta mennyi idő telte el, de úgy érezte, hogy időtlen ideje kiabál. A torka szúrni kezdett, szíve őrült tempóban zakatolt és a hirtelen rátörő émelygés, a fejfájással együtt betapasztotta száját.

Tompa kopogás szerű hangot hallott és tágra nyílt szemmel fülelni kezdett.

- Erre! Itt vagyok! Hall engem?! - kiáltotta maradék erejét összeszedve. Nem jött senki, viszont ráébredt, hogy tőle ered a zaj. Jobb lába rángott, és a saját lábfeje csapódott a koporsó oldalának. Mert mostanra már tudta, ez egy koporsó. És sosem fog kijutni innen. Élve eltemették.

Hisztérikusan felnevetett. Tompán, rekedten szólt hangja a parányi térben. Itt fog meghalni. Egy ládában, és választhat hogy éhen, szomjan hall, vagy esetleg megfullad. A legjobb, nevetett újra hisztérikusan,  hogy jóval az éhenhalás előtt elfogy majd az oxigén. Finoman, lassan fog megfulladni. Élőszőr csak elpilled, ha szerencséje lesz el is alszik, a levegőhiánytól ugyanis elájul majd, és aztán... aztán...

- Ó, Istenem! - zokogott fel. - Ez egy rémálom! - Könnyei csiklandozva szaladtak le fülén. Nem bánta.  Úgy sem látja senki, és joga van elköszönni úgy, ahogy csak jólesik. Beletörődött az elkerülhetetlenbe, meg fog halni, de előbb még elsiratja azokat, akiktől nem volt lehetősége elköszönni.

- Szia mama! - motyogta. - Tim, Johna, Mandy, szeretlek. Akárhol is vagyok, tudnotok kell, hogy nem akartalak elhagyni titeket.

Csendesen sírt. A hisztéria elmúlt.  A küzdés, az élni akarás feladta a harcot és a belenyugvás, mint egy kényelmes, régi pulóver, rásimult és elfoglalta helyét. Páholyból asszisztálta végig minden hördülését. Az utolsóig. Aztán elaludt.

A kattanás magához térítette. Nem alhatott sokáig, mert az ujjbegyei még mindig lüktettek a kaparászástól, de valami megváltozott. Lélegzetvisszafojtva leste a bal oldalán feltűnő vékony fénycsíkot. Hunyorogva próbált kilesni. Összeszorította a száját és feltolta a tetőt.

Hogy mi vár rá, azt nem tudta, de már nem is számított. Most, hogy feladott mindent nincs oka a félelemre. Nagyon világos lett, ő pedig néhány pillanatig csak feküdt tovább. Aztán belekapaszkodott a láda szélébe és felült. Elvakította az éles fény, ösztönösen a szeme elé kapta kezét, majd lassan, nagyon lassan, és amennyire lehetett, csendesen kikászálódott.

Igaza volt, koporsó! Botorkálva megtett néhány lépést, majd térdre esett. Csend volt. Felemelte a fejét, nem messze tőle valaki sikított.  Kialudtak a fények aztán...

Vastaps! Függöny le, vége az első felvonásnak.

Epilógus:

Az arcán még ott voltak a rászáradt könny és nyál nyomai. Szemei véresek, a vonásai eltorzultak. Minden este befekszik a koporsóba(ha matiné van, többször is), és amíg megy a színdarab, a szereplők feje fölé vetítik mindazt, amit egy infravörös kamera rögzíteni képes játékéból.

Az első sorban ma is felsikoltott egy nő. Nem véletlenül, borzalmasan nézett ki. Amikor elvállalta ezt a szerepet, fogalma sem volt róla, hogy ennyire megterhelő lesz. Hirtelen kivágódott az öltözőajtó és az ügyelő  behordott egy csomó virágot, csokit és plüss állatot. Megveregette a vállát és rámosolygott a tükrön keresztül. Nem tudta viszonozni, még nem.

Kezében az arctisztítókendővel intett, aztán ujjai rátaláltak a parányi faragott tökre. A fiával készítették. Megígérte neki, ha végez elviszi édességet gyűjteni. Dan csak öt éves és Drakulának öltözik. Minden pajtása Vasember, Pókember, Superman akart lenni, de Dan nem. Vagy Drakula lesz, vagy láthatatlan ember- mondta. Az előbbit könnyebb volt kivitelezni.

Vonásai szinte ellágyultak, ahogy az együtt töltött estére gondolt. Átöltözött, zsebre vágta a kocsikulcsát és végre őszintén belemosolygott a tükörbe.

- Hát akkor, csokit vagy csalunk!

Ez a kis történet a Halloween Borzongás Novellacsokor játékra készült. Remélem tetszik nektek, s ha elindul a szavazás, voksoltok majd rám is néhányan.