Soha véget nem érő körforgás

Amikor ilyeneket látok, tényleg úgy gondolom, a világ megérett a pusztulásra.

Valahogy nekünk, a mi gyerekkorunkban minden könnyebb volt. Az információáramlás tized ilyen sebes sem volt, és nem áradt mindenhonnan a borzalom. Az én szüleim nem tartottak attól, hogy majd erőszak áldozata leszek, de azért kiokosítottak, hogy mit kell tennem, ha valaki megijeszt, vagy erőszakoskodik velem. Mégsem vették ennyire komolyan a veszélyt. Olyannyira nem, hogy amikor egy idősebb férfi rendszeresen a frászt hozta rám csak azzal, hogy folyton cukorkákat, meg csokit akart adni, az én édesapám nem a rendőrségre rohant, hanem elbeszélgetett vele. Kiderült, hogy ez esetben alaptalan volt a félelmem. A bácsi egész családja meghalt és valamiért úgy gondolta, én pont úgy nézek ki, mint a húsz éve elhunyt kislánya.

Hétéves voltam, nem fogtam fel egy csomó dolgot, de amikor alig pár évre rá szembetaláltam magam az első mutogatós bácsival, már tudtam, ez egy beteg világ, és én még mindig bőven általánosba jártam.

De a beteg felnőttek valamikor beteg gyerekek voltak. Rendszerint éppen az ellentétei annak, amik később lettek. Félénkek, visszahúzódok, önmagukba fordulók, áldozatok. Idegenek, a társaik, rokonaik, barátaik, családjuk áldozatai, akiken nem segített senki, és akiknek talán jobb lett volna fel sem nőni, mint hogy szörnyetegek legyenek, akik szörnyetegeket teremtenek.

Kétféle ember létezik, áldozat és túlélő. Az áldozat nem vétkes azért, mert gyenge, a túlélő sem tehet arról, amit átélt, de benne marad örökre. Kitéphetetlenül.

Amanda Toddnak nem sikerült. Ő meghalt, mert már képtelen volt szembenézni a világgal. Vagyis a csürhe felével. Sajnálom őt, amiért ennyire egyedül érezte magát, még inkább mert egyedül is volt. Ebben a mai korban, amikor minden csak egy karnyújtásnyira van, olyan messze sodródtunk egymástól, hogy a lelkeink képtelenek kapcsolódni. Így az egyetlen vágyunk, tartozni valahova. Hogy egy darabka bőr érjen egy másik darabhoz, hogy valaki testének melege átjárjon, hogy biztonságba érezzük magunkat. Ő is csak ezt szerette volna, de gyerek volt még, és hibázott. Ki nem?



Ki meri azt állítani, hogy ő soha nem követett el olyasmit, amit megbánt, vagy aminek sokkal rosszabb vége is lehetett volna? Kik merik még mindig gyalázni ezt a lányt, most hogy már meghalt és már sosem védheti meg magát?!

A szülők felelőssége... nos igen, nem ismerjük a körülményeket, de bizonyára azt gondolták, csak afféle tini dolog. Majd elmúlik. Normálisan el is szokott. Amikor engem szekáltak az osztálytársaim, magam mentem a pofonért. Meglepődtek, hogy tudok a gúnynevemről, hogy nem bánt. Hát többé nem piszkáltak. Voltam olyan erős, hogy bár köztük voltam és befogadtak, még sem kellett meghajolnom senkinek. De a barátnőm nem. És ami szégyen, nem emlékszem rá, hogy különösen vehemensen védtem volna. Persze mondtam, hogy ez nem igaz, de ennyi. Ne álltam szorosan mellette, de nem is hagytam el. Amandának még egy ilyen barát sem jutott, a szülök pedig, bárhogy is szeretnék, ezt a hiányt nem pótolhatják.

És emberek még mindig úgy gondolják, megérdemelte. Gratulálok! Neveld így a gyerekedet, de amikor nem fog tisztelni, szeretni, becsülni te fogsz a leghangosabban jajveszékelni. A lecke túl későn érkezik majd, addigra még néhányan belerokkannak az életnevű hazárdjátékba. Jó néhány újabb szörny születik, akiket te teremtettél és a te gyerekedre fognak vadászni.Vagy csak szimplán újabb áldozatokat hagysz magad után, akik képtelenek felkelni. Szép lehetőségek!

Senki nem látja, hogy ez egy soha véget nem érő körforgás?!

Nyugodj békében Amanda, tudom, hogy rajtad nem segít, de én megsirattalak. Bátor ember voltál, amíg tudtál dacoltál az élettel. Aztán kiálltál a világ elé, és amikor újra hátat fordított neked, te is elfordultál. Nem tudlak elítélni ezért. Büszke lettem volna, ha ismerhetlek.

Az élet megy tovább. Reggel újra a Hősnők viadala köt majd le, de most csak nagyon szomorú vagyok és  jelenleg bűntudatom van, amiért képes vagyok boldog lenne ebben a világban. Igen, el fog múlni, de vannak dolgok, amik már sosem, mert állandóak. Remélem nektek megérte, emberek...