Tetszett a beharangozás, a tartalom. Nekem való, kellemsen borzongató olvasmánynak tűnt, de a borító színei fogtak meg igazán. Kicsiben azt hittem, ez valami örvény. Jó, tudom, tudom, de nem értettem a piros színét.Anna Pigeon az élete elől menekül a Glen Canyonba, ahol idénymunkásnak áll. Csak el akar tűnni egy kicsit, elege van és magányra vágyik. Megkapja, bár nem egészen ezt akarta. Meztelenül, kiugrott vállal tér magához egy víznyelő mélyén. Szédül és hányingere van, nem emlékszik semmire, kiút nincs. A fejében lefuttatott párbeszédek legalább segítenek elhatározásra jutni. Nem fog odalent meghalni. Különben is, a rangerek hamar meg fogják találni.
Ez alatta a kollegái élnek tovább, mintha minden rendben lenne. Nem keresik a különös, nyilvánvalóan szó nélkül lelépett nőt, aki volt annyira gondos, hogy még a csomagjait is magával vitte.
A könyvvel kapcsolatos érzéseim eléggé vegyesek. Alapvetően tetszett. Se többet, se kevesebbet nem kaptunk annál, mint amit a fülszöveg ígér, kivételesen helytálló darab. Tehát ez a része rendben is lenne.
Anna gondolatai, hozzáállása az ügyhöz, az akarat és a küzdés rendkívüli módon tetszett. Szerintem jól megírt, pszichológiailag is helytállónak tűnő momentum. Az én meglátásom szerint alapvetően kétféle embertípus van (Leegyszerűsítve természetesen, mielőtt valaki belekötne abba, hányféle személyiségtípust különböztetünk meg egymástól. Segítek, négyet.), az áldozat és a túlélő.
Hasonló helyzetben az áldozatok mind végigmennek egyfajta lelki folyamaton, és létezik egy pont, ami eldönti, hogy valaki küzd a végsőkig, vagy beletörődik a sorsába. Sosem egyszerű feladni az életet, de kitartani mellette sokszor még nehezebb, ezért a túlélők személyiségén mindig visszamarad valami, ami azelőtt sosem volt jelen.
Ez a része fantasztikus, izgultam is rajta, vártam, reméltem, és bár néhány dolog picit meglepet, eddig még laza 10/10.
A könyv két fejezetre osztható: a víznyelőben és azon kívül. Az első fele tökéletes, a második néhol gyengébb, aminek több oka is van.
A váltott szemszög érdekesnek tűnt. Gyanúba kevert embereket, vagy éppen elterelte róluk a figyelmet, kicsit utaztatott és közben szórakoztatott. Hagyta, hogy azt gondoljunk, amit csak akarunk. Az olvasókat sokféle módon lehet vezetni, ez a fajta pedig jó volt, mert a keretet adott az egésznek. Vagyis majdnem az egésznek.
Jenny képviselte a tájvédő szerepkört, aminek eleget is tett. Ismeretterjesztésből jár az ötös! Ha esetleg oda látogatnék, biztosan nem jelentene problémát a higiéniás előírások betartása, ennek ellenére a ranger nekem kicsit sok volt. Egyedül öt érzetem néha irreálisnak, és az ő karakteréből jóval kevesebb is elég lett volna, hacsak a későbbi könyvekben nem lesz visszatérő alak, amit ugye még nem tudunk. Ha igen, akkor megbocsájtom, és azt mondom, alapozás. De milyen mellékszereplő az, akit enyhe túlzással többet boncolgatnak, mint a főszereplőnket?
A meglepetés faktor jól működött, bár szerintem az olvasóknak nem igen lesz az. Tudom, nem mindenki én vagyok, és lehet páran tényleg felkiáltanak majd, hogy: Ó!, de azért így is van benne egy aprócska csavar, ami miatt elnézhető, hogy kitaláltam a végét.
A fantasztikus tájleírások kimondottan varázslatosak. Szinte láttam magam előtt az egészet. Imádtam a környeztet, az ember kiszolgáltatottsága a természettel szemben többször is felszínre kerül, újabb környezetvédelmi szál, újabb alapigazságok és sok izgalom.
A könyv alakja meg valami mesés. Szeretem az amerikai puhatáblás könyveket, mert azok ilyen picikék. Ez a pont jó méret. Kényelmesen elfér a kezembe, a polcomon is kisebb helyet foglal. Minidig is fájlaltam, hogy nálunk nem terjed el ez a méret, viszont a súlyán még lenne mit faragni. Gondolom a papír miatt ilyen nehéz, de ne legyünk telhetetlenek. Kettőből egy is szép arány. Remélem a következőkben is maradt az alak.
A borító innen nézve már szép és érdekes is. A lentről nézett szűkülő világ, ami pusztán egy darabka ég, pont az, amit Anna láthatott a víznyelő mélyéről, és a könyv ismeretében más szemmel nézem.
A szöveg könnyen olvasható, gördülékeny, amin szerencsére nem bővelkedik szlengben, viszont kapunk jó sok színházi utalást. Ugyan nem olvastam angolul, de mivel semmi kirívót nem éreztem a szövegben, úgymint nem a szövegbe illő, karakter idegen megjegyzések, hajlok arra, hogy szép volt felkiáltással zárjam ezt a bekezdést.
A kötet ugyan előzménynek tekintendő, azaz 0. rész, de valójában csak idén jelent meg The Rope címmel. Tökéletesen elénk vetíti mindazt, amire a későbbiekben számíthatunk, és amiket a többi könyvben nyilván nem mesél el Barr. Az Oroszlánkörömökben feltételezhetően már egy kész karaktert kapunk (Az első rész és 1993-ban jelent meg.), most viszont lehetőségünk nyílt arra, hogy részt vegyünk a születésénél. Szerintem mi jártunk jobban.
Mindenesetre várom a következő történetet. Úgy érzem, rengeteg izgalmat tartogat a számunkra, több gyilkossággal és egy felettébb eltökélt Annával.
9/10
Magyar kiadó: Cor Leonis
Fordító: Illés Róbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése