Kevin Hearne: Hounded (The Iron Druid Chronicles 1.)

A kedvenc kétnyelvű ( mondjuk lehet már három...) könyvesboltomban jártam, hogy átvegyem a rendelt mangámat, és hogy a keblemre szorítsam Anna Rice új könyvét, de a dolgok, ahogyan gyakran megesik, másként alakultak. Történt ugyanis, hogy a kedvenc eladóm, aki jól ismeri az ízlésemet, mivel oda járok már pár éve, elkezdet könyveket ajánlgatni.

Persze ügyes kereskedő, felkeltette az érdeklődésemet két különböző sorozat iránt is, méghozzá annyira, hogy a The Wolf Gift ott maradt,  a The Iron Druid Chronicles első kötete meg hazajött velem.

Atticus O'Sullivan Arizonában éldegél. Van egy okkultizmussal foglalkozó boltja, ahol könyveket, gyógyfüveket, teákat, és egyéb csecsebecséket árul. Együtt él egy ír farkaskutyával, Oberonnal, és egyébiránt rendkívül megnyerő, fiatalos a külseje. Mondhatni, hogy átlagos élete van, csakhogy hősünk az utolsó druida. Egy igazi, nem afféle modern, kámzsában rohangáló fajta. És ráadásul még alakváltó is. Igazán nem tehet róla, hogy az emberek nem látnak a szemüktől, vagy nem képesek feltenni egy kérdést  pontosan. Például arra, hogy mennyi idős, azt válaszolja: huszonegy. Na most, az  nem az ő bűne, hogy mindenki arra gondol éves, miközben  százados.

Sajnos a régi vétkek visszaszállnak gazdájukra. Ugyanis egy csatában a kölyökgólya, majd kétszáz éves, hősünk felkapta a lába elé hullott kardot. Ez még nem is lenne baj, csakhogy Fragarachot nagyon szeretné visszakapni a jogos tulajdonosa. Legalábbis a saját nézőpontja szerint jogos. És hogy ki ő? A kelta Aenghus Óg, aki nem más, mint a szerelem istene. Atticus azonban ragaszkodik a kardhoz, mert egyességet kötött Morrigannal, a kelta halállal. Amíg nála van a cucc, nem viszi magával. Márpedig Atticus szeret élni. Mindig elámul a saját mágiájától, a föld erejétől, az élettől.

Mit szépítsem? Imádtam! Atticus humora frenetikus, a kutyájával folytatott párbeszédein komolyan fetrengtem. Kissé paranoiás, na de nem véletlen él ilyen régóta. Nem árulja el senkinek, hogy pontosan mennyi idős, így páran lebecsülik, ami neki jó, ő maga pedig türelmesen készül az elkerülhetetlenre. Az elmúlt századokban egyedül fejlesztette tudását, ami olyan szokatlan, hogy többek érdeklődését felkelti.

Még szinte semmit nem olvastam a kelta mitológiáról, legalábbis így nem, ezért az ötlet nekem új és valóban szórakoztató. Ennek ellenére minden szokásos és divatos misztikus lény megtalálható itt. Például van egy vámpírunk, Leif, aki Atticus ügyvédje és az éjszakai feladatokat látja el, és egy vérfarkas falkánk, aki közül egyvalaki, Hal, a nappali jogi képviseletét végzi. Mindketten vikingek, eredeti vikingek, akik szokatlan szövetségben állnak egymással. Semmi sem kovácsol úgy össze, mint a közös az ellenség, azaz Thor a villámok istene. Leif nem mellesleg előszeretettel vadászik ácsokra, csak azért, mert kalapácsot használnak. Most mit mondhatnék?  Az rossz asszociáció szenvedő alanyai.

Feltűnik egy csomó isten és istennő, némelyek kedvesek, mások meghalnak. Valamint egy csomó varázslat, druida és boszorkányos, szimpatikus és utálatos szomszéd, humorhegyek és csinos nők. Nem szépirodalom, de igencsak szórakoztató.

Egyetlen dolog volt, amin kicsit felhúztam a szemöldökömet. Hearne még a könyv elején feltüntette azokat ez elhangzott kelta neveket, amiknek a kiejtése trükkös lehet. Természetesen megosztotta velünk, hogyan hangzanak. Remek! Ez olvasás közben igen fontos (Tessék érezni az iróniát!), azt viszont nem árulta el, hogy ki kicsoda. A könyv elején ez bizony problémát jelentett, mert nem feltétlen derült ki, hogy épp kiről van szó. Úgy 30-40 oldal után összefogtam az egyetemes keresés istenével, és összefirkáltam a könyvet, jegyzeteltem. Ettől kezdve sokkal gyorsabban haladtam, mert ha nem jutott eszembe kiről is beszélnek, csak visszalapoztam. Így is előfordult, hogy valaki nem szerepelt a listámban.

Ráment egy kicsivel több mint fél órám, de megérte a befektetést, mert ezután semmi sem volna el a figyelmemet. Szerintem mindenki kezdje ezzel, akkor csak a móka marad.

Mivel férfi írta, bár megjelenik benne a szex, bizony nem részletezik és ezt nagyon tudtam értékelni. Párhuzamot von néhány dolog között, ami miatt egyből viccesé válik  még azelőtt, hogy izgató lehetne. Például Oberon közölte gazdájával, miután ő kicsit elvarázsolódott egy nőtől, hogy eszébe fogja juttatni legközelebb, amikor a kutyasétáltatás közben üvölt vele, hogy hagyja a pudlikat.

Tetszettek a karakterek, a hosszabb-rövidebb harci jelenetet, a druida varázslatok, Atticus nyaklánca, ami megjelenik a borítón is, az egész mondakörre épített világ. Külön bírtam a hangulatát, nem tudálékos, nem szájbarágós ( Azért egy Ki kicsoda a kelta mitológiában? melléklet hiányzott a végéből, de ugye minden nem lehet tökéletes.), épp csak annyira ismertet valamit, amennyire muszáj. Nem ment át romantikus borzalomba és bár lezárt, kerek történet, egyből éreztem a késztetést, hogy folytatásért meglátogassam a kedvenc boltomat.

Ha már szóba került, a mass-market paperback ugye a kedvenc könyvméretem, pont kényelmes, tenyérben elférős, kis helyet foglalós kiadvány. A borító szép, ahogy a fenti képen is látszik, dombornyomott.  Az amulettekből álló nyaklánc és a betűk is kimagaslanak a papírból, a képen pedig maga Atticus látható. Engem megvett.

Magyar kiadásról nem tudok semmit, de hátha ráharap valaki. Érdemes lenne pedig forgalmazni. Laza fantasy, semmi mélyenszántó, de tökéletesen szórakoztató.

9/10