Hogy izé... (Mindent vagy Semmit #3)

Mindennel az élet sokkal jobb volt, mint ahogy valaha is képzelte. Nem csak azért, mert évszázadok óta az egyetlen olyan nőnemű lény volt, aki nem tagja a családnak, hanem mert olyan rég tudott már bárkivel is beszélgetni, hogy egészen elfelejtette milyen az, amikor nincs egyedül. Vele sosem volt magányos. Hirtelen mindenki érdeklődni kezdett a munkájáról, hangulatáról, az álmairól. A láthatatlan egyes szintből se perc alatt top tízes lett. Szinte már-már feldolgozhatatlan módon nőt a népszerűsége, amit nagyon érdekesnek talált.

Mióta az eszét tudta, nem beszélgetett el esténként egy testvérével sem, de mostanában rendszeressé váltak a vacsora utáni közös mesélések, és Szerelemtől nem egyszer még forró csokit is kapott. Igaz, közben mindig nagyon különös tekintettel figyelte, de ezt betudta annak, mint a többit. Most tanulják őt. Együtt élnek pár ezer éve, de mintha csak most született volna. Újra és újra csodálkozva köszönnek rá reggelenként, vagy szájtátva hallgatják, miközben beszél. Olyasféle tekintettel, minthogy: Miért nem láttalak én eddig? Hiszen te nagyon jó fej vagy! Merre jártál, testvér?

Eleinte zavarban volt, aztán megszokta és egészen megszerette a figyelmet. Kiderült, hogy többet tud, mint a legtöbben. Valahogy úgy, mint abban a régi viccben. A belgyógyász mindent tud, de nem lát semmit. A sebész mindent lát, de nem tud semmit, a patológus mindent tud és mindent lát, de akkor már késő. Na,  hát most rá hárult a patológusi szerepkőr betöltése.

Még Halál bácsi sem lát mást, csupán a halál okát, de a háttérben rejtve maradt kapcsolatokkal csak ő van tisztába. Vagyis ő és Minden. Kiderült, hogy a tudásuk majdnem vetekszik egymással, csak eddig ő magát nem érdekelték a részletek. Nem számított, hogy amikor elvett egy emléket vagy örökre kitörölt egy érzést, esetleg az értelem fényét, miért  kellett megtennie. Soha sem érdekelte, hogy egy rossz döntés következtében feltornyosult fájdalom hullámnak miért pont azt az elemét viszi, csak megragadta, mert ez volt a munkája. Most viszont tudja, milyen döntések, okok és okozatok bonyolult hálózata rajzolja ki az utat. Tudja, mert odafigyel rá.

A legtöbben azt hiszik, ha a múltban, az akkor elhangzó kérdésre nemet mondanak, most nem lennének ugyanilyen helyzetben. Nos, ugyanilyenben nem, de hasonlóban igen. Mert a döntés nem a válasz megadással kezdődött. Sokszor előtte egy szép madárdalos reggelen, amikor mosolyogva mondtak igent képtlen kérésekre, amikor elhiszik, hogy nincs lehetetlen, vagy amikor a szerelemtől elvakulva bíznak valakiben, de vezető helyen szerepelnek azok a megvalósíthatatlan álmok is, amik rányomják bélyegüket az életükre. A nagyravágyó remények gyilkosabbak bárminél. Érdekes módon testvérei nem is igen dolgoztak össze, valahogy mindig úgy alakult. Például Szerelem és Bizalom még csak nem is igen beszélnek egymással. Legalábbis nem többet mint másokkal. Csak rendszerint egymásba botlanak, de itt a munka oroszlánrészét nem ők végzik.  És igen, ők sem tudják, hogy a kialakult bizalom tartós lesz, vagy csak Düh és Harag felé vezető rövid kitérő.

Viszont ő tudja. Utólag pontosan ismeri azt a múltbéli helyzetet, amikor még meg lehetett volna állítani az eseményeket. Minden pedig még nála is többet tud, mert minden kimondott, megvalósított  vagy csak elgondolt pillanatnak látja a következményeit is.

- De el vagy gondolkodva... izé...

- Szerbusz Halál bácsi! - Vajon miért az öreg az egyetlen, aki továbbra sem tudja hová rakni? Már biztos, hogy nem azért van, mert szinte láthatatlan, de szenilitással vádolni a Kaszást... Nos ennyire nem bátor.

- Szóval, miért vagy úgy magad alatt?

- Csak elgondolkodtam. Valahogy hirtelen minden lehetséges, a világ megnyílt előttem. - Fura, valahányszor eszébe jut nagybátyja, szinte azonnal össze is futnak. Majd megkérdezi a lakótársát, ő tudni fogja miért.

- Az öcsém is minidig ezt mondogatja.

- Mit?

- Háta az izékről, lehetőségekről. Hogy sosem volt ilyen széles és tágas, meg ilyenek.

- Melyik öcséd, bácsi?

- Pestis. Ki sem néznéd belőle milyen költői vénája van.

- Aha - felelte, de összerázkódott. A négy lovas közül Éhínséget, becenevén Pestist kedvelte a legkevésbé. A halszemű bácsi sosem őt látta. Folyton valami titokzatosat fürkészett a háta mögött, amitől kiverte a frász. Most, hogy így bele gondolt, nem is akarta tudni a választ. Semmit sem, mert így hívják, nem a mindentudás tárházának. Jobb nem gondolkodni butaságokon.

- Tényleg! Olyan verseket ír... csak félénk szegény. Nekem is háromezer évnyi könyörgés után mutatta meg először, és meg kell mondjam neked kedves izé... öcsém, remekművek. Én mondom, csodák! - A bácsi lelkesen cuppantott egyet, aztán lehunyt szemmel mosolygott magában.

Egy félénk lovas. Pont ez kellett így lefekvés előtt. Meg ez a vidám kis eszmecsere.  Kölnben is hol van Minden? El kell mesélnie neki, ez olyan hír, hogy...

- Ó, majdnem elfelejtettem! Pedig ezért küldtek. A lakó izédnek egy kis dolga akad. Átköltözött a Lovardába. Csak átmeneti időre.  Tudod, hogy izé... a kötelesség.

- Hogy izé...- Ez biztosan ragadós, de hirtelen nem tudta mit kéne felelnie.

- No ne izékolj... aggódj, öcsém! Nem lesz semmi baja és... szia!

- Szia és nem... izékolok - suttogta már csak magának.

Üldögélt egyedül, a kihunyó parazsat bámulva és az üresség olyan nagy erővel mart bele, ahogy soha nem is képzelte. Akkor most minden úgy lesz mint azelőtt volt. Ez pedig rosszabb bárminél. Már tudja, ismeri és érti azt a szót, másként, ettől sokkal jobban fáj. Holnap reggelre senki sem fog rá emlékezni. Soha senki nem fogja megkérdezni, mit álmodott vagy ízlik- e a reggeli. Megint egyedül marad és az lesz ami volt, csak Semmi.

Úgy tűnik nem változtathatja meg azt akinek született. Nevetséges, hogy valaha is reménykedett!

- Te sírsz?

- Ó, Szerelem, nem, nem csak egy olyan kis izé... bele ment a...

- Vissza fog jönni.

- Tessék?

- Vissza fog jönni. Sajnos arra nem emlékszem, hogy ki és hova. És igazából arra sem, hogy honnan, de vissza fog. Most csak el kell engedned. Ennyi a feladatod és várni. Biztosan tudom, csak azt nem, hogy minek beszélek neked erről és már ne is haragudj, de kim vagy te nekem? Furcsa, mert esküdni mernék rá, hogy amikor megláttalak, még ismertelek, aztán...

Szerelem megállás nélkül csacsogott, de nem figyelt rá. Testvére még háromszor kérdezte meg ki ő, aztán megunta, hogy nem kap választ és otthagyta. Egyedül maradt, ahogy azelőtt mindig. Valamiért mégis elmúlt a félelme. Bizalom, igen, a vak hit. Ha az embereknek megy, neki is sikerülni fog!

- Tehát visszajön? Remélem - motyogta csendesen. - Minden nélkül az élet rosszabb annál is, mint amit elbírok képzelni. Még csak nem is nevezhetném életnek, úgyhogy várok rá.Türelmesen. Többnyire legalábbis.