Murakami Haruki: 1Q84 második könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

A trilógia következő kötete hasonló élményt váltott ki belőlem, mint az összes eddigi Murakami könyv. Áthelyezett egy másik dimenzióba, ahol lassabban csorog az élet, logikusabbak a történések, de épp annyira magányosak az emberek, mint itt. Csakhogy a Murakamis magány soha nem céltalan, soha nem értelmetlen. Jó okot szolgál, az én teljes és tökéletes ellazulásomét.

Aomame  élete legfontosabb és egyben utolsó megbízását vállalja el. Tisztába van vele, milyen kockázattal járhat mindez, azonban az erkölcsi szilárdsága háttérbe szorítja az egyéni érdekét. Még akkor is, ha ez beláthatatlan vagy végzetes események sorába torkollhat.

Rendőrbarátnője halála nagyon megrázza, nehezen dolgozza fel, hogy az oly sok év után beengedett emberi kapcsolattól megfosztották. A lelke mélyén tudta, talán Ajumi is tudta, hogy mi fog történni, de most, hogy már megtörtént, nincs mit tenni. El kell fogadni, tovább kell lépni, teljesíteni kell a feladatot, aztán lesz, ami lesz, már nem számít. A két hold gyökeresen megváltoztatott mindent. Így önként és dalolva készül a megmásíthatatlan végzete felé. Egyességet köt, és tartja magát az alku ráeső részéhez.

Tengo élete felfordul. A látszólagos nyugalom mögött azonban feltartóztathatatlanul zajlanak az események, amiből ő egy darabig semmit sem vesz észre. Dolgozik, ír, miközben Fukaeri még minidig nem került elő. Csupán három ember ismeri az igazságot erről a helyzetről, de az, hogy Tengo köztük van, sem nem vigasztaló, sem nem megnyugtató. A tét folyamatosan nő, a botrány, ha kipattan, még nagyobb lesz, mint az átírt könyv esetében várható volt.

Felkeresi egy titokzatos férfi, és nem elhanyagolható ajánlatot tesz, de az egész több mint gyanús, ezért szinte azonnal elutasítja. Közvetlen azután, hogy idősebb szeretője elveszik, Usikava megismétli az ajánlatot és egyúttal tudomására hozza azt a tényt is, hogy Tengo Erivel együtt elkövetett valamit. Gondolatbűnt, ha úgy tetszik, hiszen 1984-et írunk.  Nem különösebben érti ez mit is jelent,  azt azért felfogja, hogy bár neki nem árthatnak, a környezete veszélyben lehet.

A történet újabb három hónapot foglal magába, júliustól szeptemberig követjük nyomon az eseményeket, amelyek egy cseppet sem lettek érthetőbbek. Bár a történet sokat tisztul, a kapcsolatok, összefüggések értelmet nyernek, mégis az új szereplők, az új események előhoznak újabb kérdéseket, amiknek megválaszolására továbbra is várni kell.  Murakaminál azonban ez teljesen rendben van. Főleg, hogy ez egy sorozat.

Amiben végre megjelennek a macskák is. Már komolyan hiányoztak. Minden megvolt, csak ők nem, szóval nem kicsit mosolyogtam a megjelenésükön. Az író gyakran rajtuk keresztül mond el olyan összefüggéseket, magyaráz meg dolgokat, amelyek talán nem passzolnának tökéletesen a történetbe, mégis nagyon fontosak a későbbiek szempontjából. Gyakran betöltik az idegenvezető szerepét, akkor is, ha ebben a könyvben is csak mint egy újabb történet szereplői jelennek meg, de ezzel behoznak egy újabb szálat, egy fogalmat, ami a későbbiekben többször elhangzik.

Igazából a megoldás nem az utolsó ötven oldalon várható, hiszen menet közben születtek részeredmények, de még mindig kellően titokzatos minden ahhoz, hogy egyértelmű következtetések vonjunk le belőlük. Még akkor is, ha a párhuzamosan haladó két történet elénk vetít egy-egy megoldást. Most már ki kell várni türelmesen, hogy mi lesz a vége.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy nem telik el újabb év a könyv megjelenéséig. Az utolsóval egyszerre megvettem mindhármat, és egy levezető, laza hangvételű könyv után,  rá vethetem magam a befejező kötetre. Érdekes, hogy nincs bennem az a fajta sürgetés, mint más sorozatok esetében. Az érzéseim tipikusan Murakamisok. Ki tudnám várni az egy évet, de azért jó, hogy nem kell.

Már többször írtam mennyire elvarázsol az író, de ez most, amikor fordító váltás történt az ötödik fejezetben, egyértelművé vált. Nagyon halványan megváltozott a stílus. Szinte észrevehetetlenül, azonban tökéletesen illeszkedik az előzőekhez. Mind könyvekhez, mind az eddigi fordításokhoz és az íróhoz magához.  Az összetett mondatok leheletnyit gördülékenyebbek, de a kitekert szépségük, változatos szóhasználatuk, értelmük, és akármilyen furcsa, ízük és illatuk megmaradt. Olyannyira, hogy ha nem tüntetik fel hol volt a változás, nem tudnám megfogalmazni mi az, ami más. Érezném, hogy egy halszálnyi változás állt be, de ez minden. Soha nem tudnám megfogni az eltérést, úgyhogy azt kell mondjam, nagyon szép munka. Ebből pedig kiderült, hogy a jelenlegi és eddigi fordítók nem írták át Murakamit, csak tolmácsolták.

Ismét tökéletes munka volt, hamarosan folytatom, a pontozás pedig még csak el sem gondolkodtatott. Hihetetlenül egyértelmű.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György, Nagy Anita