Sok hűhó Semmiért (Mindent vagy Semmit #4)

Semmi nélkül úgy érzete magát, ahogyan régebben, amikor még egyedül volt. Unatkozott. Mindent látott, tudott és értet. Sokan feláldoznák ezért a képességért jelenlegi korlátaikat, de ők nem tudják, hogy mivel jár. Nem tudják elképzelni sem, mert meghaladja a fantáziájuk határait. Hogy magyarázhatná el, hogy amit jelenleg érez, az csak a magány és nem a határtalan ismeretek birtokosának büszkesége.

Amikor Háború átkísérte a lovardába, még lettek volna kérdései. Mire átértek, fizikai távolsága Semmitől feleslegessé tett minden szót. Így aztán nem is beszélt vele senki. A lovasok amúgy is maguknak való alakok voltak, és annak sem érzeték szükségét, hogy kényelmesebbé tegyék ottlétét. Kapott egy szobát. Épp az istállók felett, ahol  a négy hátas megállás nélkül kapált, horkantott. Néha lement hozzájuk, megsimogatta az orrukat, megpaskolta a nyakukat és répát adott nekik. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor egyik-másik megpróbálta megcsípni. Nem éppen barátságos jószágok és ha nem figyelt, a kezét is bekapták a kínált falatokkal együtt.

Tehát unatkozott és ettől szenvedett. Hiányolta Semmit, a fanyar humorát, bágyadt félmosolyát és csak úgy pusztán a jelenlétét. A legrosszabb ebben az egészben az volt, hogy pontosan tudta, a férfinak most még ennél is sokkal rosszabb. Egyedül maradt. Nem azért nem beszéltek vele, mert felesleges volt kimondani, mint az ő esetebén, hanem mert senki sem emlékezett rá. Furán nézegették az esti vacsoráknál. Eleinte folyton kérdezgették, mégis kicsoda és mit keres ott, de a második hét végére már ezt is abbahagyták. Rögzült bennük, hogy nem ismerik és rájöttek, nem is akarják.

A távolból figyelni szenvedéseit több volt mint elkeserítő, de abból, hogy nem tudta mi célt szolgál, rájött, csak egy hatalom tervei ennyire átláthatatlanok, és jobb, ha nem is próbálkozik. Az egyetlen olyan terület, ami rejtve maradt előtte Semmihez kapcsolódott, ettől pedig még inkább elszomorodott.

A munka, amivel megbízták, teljesen szükségtelen volt. Igazán értékelte, hogy meg sem próbálták meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. A lovasok többnyire elkerülték, csak Viszály jött el hozzá minden este, hogy elvigye az aznapi jelentéseit. Amiket, és ezt is pontosan tudta, nem fog elolvasni senki.

A harmadik hét végére már tehetetlenségében toporzékolni támadt kedve, de akkor is lekörmölt mindent, amit látott, mert a kötelességtudata sokkal erősebb volt a vágynál, hogy otthagyja végre a négy mogorva öregembert és újra beköltözzön Semmi lakrészébe. Pedig a késztetés napról napra erősebbé vált. Aztán egy esete váratlanul Halál látogatta meg.

Szórakozottan leült  és magában Pestis legújabb versét szavalgatta. A meglepően érzelmes kék égről szóló ritmusokból sütött a szabadság utáni vágy és a tehetetlen düh. Természetesen felesleges volt megkérdezni ki ihlette a költeményt. Mindketten ismerték a választ.

- Tudom, hogy... izé... feleséges mondani, de az elmúlt évezredekben megszoktam a beszédet. Néha kimondottan hiányzik... No, mindegy. Szóval, nem, nem miattad vagy itt, de ezzel bizonyára tisztában vagy.

- Igen.

- Igen - ismételte meg a férfi lassan bólintva. - Nos, alighanem az sem fog sokkolni, hogy ez az egész... izé... Semmiről szól. Eléggé le van lombozva, de a jelek szerint még mindig nem áll készen arra a feladatra, amelyre szánták.

Pontosan tudta, Halál épp úgy képtelen visszaemlékezni Semmire, mint bárki más, ezért ez az információ csak egy helyről származhat. Őtőle, aki minden gyermekének jó előre eldöntötte a sorsát, és aki azért rendelte őt ide, mert azt várta tőle, hogy megtanítsa egyik kedves fiát az élet szépségeire.  Feltételezni, hogy nem ismerte azt a tényt, miszerint egymásra gyakorolt hatásuk csak akkor bontakozik ki, ha ténylegesen együtt is vannak, ostobaság lenne. Nem mellesleg istenkáromlás is, amit jobb lenne azért elkerülni.

- Nem kínozni szeretné őt, hanem megtanítani néhány alapvető dologra. Mi nem vagyunk emberek, mégis mindent átérzünk, mert ez a feladatunk. Felügyeljük és szolgáljuk őket. Fenntartjuk az egyensúlyt, és néha ez bizony áldozatokkal jár. Semmi azelőtt soha nem tanúsított figyelmet az emberek iránt, legfeljebb szánta őket, de az nem elég. Nem élvezte  a munkáját, amit, mint bizonyára tudod, valamikor én láttam el. Szerencsére nem tartott sokáig.

Halál összefonta karját a mellkasán és átélte egy pillanatra azokat a fájdalmakat, amelyekkel most utóda is küzd nap nap után. Arca elfelhősödött.

- Hát... izé... Ez a munka neki lett teremtve, de sajnos nem bírja el nélküled. Mégsem tökéletes... izé...

Minden elmosolyodott. Halál izéi már-már legendássá váltak,  randomszerűen és egy csokorba kötve bukkantak elő. Jellemzően akkor, amikor olyan feladatott bíztak rá, amit nem szeretett, vagy ha valami zavarba hozta. Jelenleg pedig mindkettő fennállt. Utálta a megértő hírvivő szerepét, ráadásul fogalma sem volt arról, hogy mit is beszél.  Vagyis, pontosította magát, csak részben tudta és mindenféle hírvivői feladatot utált. Ennek ellenére sosem követné el azt a hibát, mint a többiek. Sosem becsülné le őt. Ha ember lenne talán megsajnálná a beesett, szomorkás arcával, félszeg, bánatos mosolyával, de Halál nem ember és veszélyesebb Isten össze teremtményénél. Maga választhatja  sorsát és ha úgy tetszik a testvérei közül is szüretelhet. A lovasok hatalma gyakorlatilag korlátlan. Soha nem szabad elfelejteni, ki is ő valójában, bár az idősödő, szenilis külső mögé rejtett fenyegetést a legtöbben meg sem érzik. Pedig ott van az, mélyen a felszín alatt.

- Mielőtt megkaptam ezt a munkát, nagyon magányos voltam. Először itt, a lovasok között találtam barátokra. Egy családra. Mi mindig is kiválóak voltunk, a többiek... nos... féltek... izé... Félnek tőlünk. - Gondolataiba merülve elhallgatott, majd száraz mosollyal megrázta a fejét. Minden újra emlékeztette magát rá, a szánalom olyan kétélű fegyver, amely könnyedén sülhet el visszafelé.

- Együtt végre volt hova tartozni, mert a családunk nem fogadott be - folytatta a hírhozó halkan. - Nem a legjobb munka ez, de legalább van értelme és ha kegyetlenek is vagyunk néha, annak jó oka van. De Semmi... Az igazat megvallva fogalmam sincs, de a lényeg, hogy most izé... tudod, hogy hazamehetsz. Izé, hozzá.

Igen, tudja, de nem akarta elhinni. Akkor ez az egész valamiféle próbatétel volt? Vagy eleve így kellett történnie? Amennyiben próbatétel volt, értelmetlen, hiszen ő előre megmondhatta volna az eredményt, ha pedig kísérlet, akkor kegyetlen. Nem tudta és nem is érdekelte. Amikor elvállalta ezt a munkát még nem sejtette, hogy ennyire fontos lesz a számára is. Természetesen tisztába volt a feladat súlyával, de álmaiban sem remélte,  hogy ennyire élvezetes lesz.

És most végre visszatérhet oda, ahova tartozik. Újra hallotta a hangot, amely figyelmeztette arra, hogy “mindennek” létezik ellenpólusa. Felnevetett, tudta, persze, hogy tudta. Hirtelen ötlettől vezérelve, és sikító ösztönei ellenére megölelte az ettől teljesen ledermedt Halált, majd kirohant.

Semmi most is a szobájában ül, mint újabban minden este vacsora után, és némán bámul maga elé. Amikor megérzi majd közeledni, le fog jönni elé és zavartan megpaskolgatja  a vállát, aztán...

Semmi felé közeledve máris kezdte úgy érezni magát, mint amikor vele volt. Az agya lassan elengedte az apró összekötődő szálakat. A jövő fokozatosan homályba veszett és helyét betöltötte az izgatott, örömteli várakozás.

Csak azt nem értette, hogy mire volt jó ez a sok hűhó. Semmiért?