Tökéletesen ártatlan

Tegnapelőtt este megtudtam, hogy aznap volt Mike Oldfield születésnapja. Van ez így, előbb-utóbb mindenkinél  elérkezik ez az alkalom, csakhogy erről nekem beugrott, hogy volt egy olyan album, amit nagyon-nagyon szerettem tőle. Extra csöpögős, érzelmes és annyira nem én vagyok, hogy az már fáj, viszont most esett le, hogy a k-pop mániámnak mégiscsak voltak előzményei. Mentségemre szolgáljon, tizenhat éves voltam akkor és fülig szerelmes abba a srácba, aki ajánlotta.

Gyönyörűséges szőkésbarna haja volt, amit mindig lófarokban hordott, ráadásul a háta közepéig ért.  Mély mogyoróbarna szemét, helyes orrát és a szájának ívét őrzi még az emlékezetem. Ha lehunyom a szemem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy a képzeletem megszépítette.  Ránézésre rocker volt, amit a közelebbi vizsgálat sem cáfolt meg, de szerette Oldfieldot. Mivel akkoriban számomra csak a Green Day létezett, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a zene is jó lehet. Azért hagytam magam rábeszélni és hamarosan már együtt énekeltem a kazettával. Mai napig nem tudom, hogy elragadtatottságom a srácnak vagy a zenének szólt-e. Gyanítom benne volt mindkettő.

Végül is nem az első szerelmem volt, és jólehet végig plátói maradt, rengeteget kaptam tőle. Többek között ez a fiú adta kezembe elsőként a mindmáig áhítattal imádott Gyűrűk ura trilógiát, ahogyan azt megelőzően A hobbitot is. Elindított egy másfajta érdeklődés felé, kicsit kinyitotta az elmémet, ezt pedig köszönöm.

Azt hiszem akkor múltak el az érzelmeim, amikor a szalagavató előtt az osztályfőnököm, akinek alighanem harmadik szeme volt, mellém rendelte táncpartnerül. Az én csodálatom tárgya, akivel különben totál külön utakon jártunk és csak alkalmanként barátkoztunk, ezt kerek perec visszautasította.  Azt hiszem akkor összetört a szívem, de aztán egy nagyon édes osztálytársam megmentette a helyzetet, és igazi lovagként jóváhagyta a második tervet, azaz táncolt velem.

Na, azt hiszem egy másik posztban már említettem, de megmentőm íjász volt. Impozáns vállmérettel és izomzattal rendelkezett. Nem afféle kigyúrt fajtával, hanem szimplán fantasztikussal. Alighanem bele tudtam volna szeretni, mindenesetre a korábban két évig féltve dédelgetett érzés egyszer csak elenyészett.

Mégis csak hálás vagyok. Mondjuk hazudnék, ha azt mondnám, ez a srác volt a nagy ő. Így utólag persze nem mesélek arról, hogy kikbe voltam még szerelmes és kivel mászkáltam ide-oda, az sem érdekelt, hogy ő egyedül volt-e. Valami vonzott hozzá.

Arra azért büszke vagyok, nem sikerült magamból teljesen hülyét csinálni közben, és mégis csak megmelengeti a lelkemet ez az emlék.

Így aztán, mivel a kazettám már rég elveszett, megvettem eme bizonyos albumot az iTunes store-on és jelenleg unásig hallgatom.

Újra átélek mindent, amitől meg fokozottan mosolygós hangulatba kerülök. Amikor reggel egy néni megrángatta a blúzom kötőjét, és vele együtt engem is, azon indokkal, hogy itt valami lóg, mosolyogtam úgy feleltem: tudom.

A villamoson fülig ért a szám,  miközben többen megbámultak. Nem számított, mert ködös tekintetem a múltba révedt, ujjammal a kapaszkodón doboltam és szinte összeharaptam a szám, hogy ne énekeljek hangosan.

Hiába nem az első szerelmem volt, mégis tökéletesen ártatlan. A maga plátói módján pedig teljesen szűzies, de miért van az, hogy most is dobog tőle a szívem és hogy lehet, hogy nem felejtettem el ezeket a számokat soha?

Ti milyen emlékeket őriztetek meg észrevétlen?