Már mindent láttam

Ez persze egyáltalán nem igaz, de néha tényleg úgy érzem, én már mindent láttam. Például mint néhány hete, amikor épp munkába mentem. Már messziről kiszúrtam, hogy valaki guggol a járdán. Pont annak az épületnek a sarkán, ahova igyekeztem. Szemüveg hiányában nem láttam pontosan, mit csinál, de azt gondoltam, az előtte lévő taxi alvázán néz valamit. Aztán ahogy közelebb értem kiderült, amit a hölgy nadrágjának néztem, az a csupasz feneke és épp kisdolgát végzi. Na, reggel háromnegyed nyolckor, az iskolába sietők és a munkába rohanó hivatalnokok gyűrűjében, alig-alig húztam fel a szemöldököm!

Éppen olyan természetességgel folytattam utamat, amilyennel elfogadtam a látványt, és mostanában én magam is többször mondtam, a magyar emberek mentalitásán kellene változtatni, mert a hozzáállásukkal van gond.  Meg merem kockáztatni, hogy ez nagy vonalakban igaz is, de általánosító, ami viszont hiba. Folyton rájövök, az égiek mégis menetrendszerűen az orromra koppintanak, csakhogy érezzem, nem nekem van igazam. Vagy igazam van? Hiszen alapvetően pozitívan állok mindenkihez, és így a visszajelzések is általában kedvezőek. Pont ezért kaptam meg szombaton, hogy emberek kérdésében az én véleményem nem számít, mert "ki az, akit te nem kedvelsz?", kérdezték. Manapság mégis, akár kutyára a bogáncs, ragad rám át mások megítélése.

Elmentem vásárolni. Gyakran előfordul az ilyesmi, mondhatni semmi extra. Mivel rakott krumplit terveztem, gondoltam veszek hozzá savanyút. A kislány kedvesen mosolygott, majd amikor mondtam, hogy egy fél kiló dinnyét kérek, kissé zavarba jött és megkért, hogy segítsek neki megkeresni. Ő sajnos nem tudja melyik az.

Először azt hittem nem jól hallok, kivettem a másik dugott is a fülemből és visszakérdeztem. Nem volt tévedés, a kiszolgáló nem ismerte a savanyított kis dinnyét, tehát megmutattam neki, hogy miből szeretnék. Bűnbánó mosollyal és egy levegővel hadarta el:

- Nem én szoktam itt lenni. Az a lány-, mutatott a távolba-, de nem érdekli a munka. Most mondták meg neki, hogy  hétfőtől már nem dolgozik itt.

- Akkor egyáltalán nem csodálom - feleltem inkább meglepetten, mint érdeklődve. Életemben nem láttam még soha a közléskényszeres munkaerőt és hát fogalmam sem volt arról, hogy mit is vár tőlem.

- De ő is tehet róla! - adta sietve a tudtomra, némi kajánsággal a hangjában. - Itt ült kabátban, zenét hallgatott és olvasott.

- Ezt a munkáltatók valóban nem szeretik - értettem vele egyet motyogva, de egyértelműen arra gondoltam: Miért érzem úgy, hogy neked közöd van a kirúgásához? Zavart, amiért neki nem kell polcot tölteni, miközben neked zöldségesládák súlya húzza a vállad?

Sajnálkozva mosolygott, míg én menekülőre fogtam a dolgot, amikor eszembe jutott, szerettem volna még fél kiló uborkát is. Nem kérdezte meg, melyik az, de meg sem találat. Átkiabált az üzleten,  oda a kolléganőnek, mer'hogy nem leli a vizes uborkát. A szólított morcosan jött, megvárta míg a helyettese lelép. Akkor levette a kabátját, majd melegen rám mosolygott.

- Mennyit adhatok?

- Fél kilót.

- Levet kér rá?

- Nem köszönöm.

- Beletegyem még egy zacskóba?

Megköszöntem a kedvességét és a mosolyát is, magamban, hiszen elvileg nem tudhattam mi történt vele, aztán minden jót kívántam neki. Akinek van energiája az elbocsátását követően ennyire emberien foglalkozni a vevőkkel, megérdemel még egy esélyt és egy ennél sokkal jobb munkahelyet. Na meg, jobb kollegákat!

Közvetlenül ezután átsétáltam a Mister Minitbe. Volt egy majdnem teljesen új cipőm, amit kétszer vettem fel, és a talpára ragasztott plusz gumiréteg elkezdett leválni róla. Pénzem nem volt újra, különben nem volt drága darab, de ha párdarab százasért megragasztják, az nekem jó.

A harmincas éveinek közepén járó férfi megkérdezte szeretnék-e valami mást.  Mondtam, hogy nem, amire azt felelte, tíz perc múlva menjek vissza.

Elmentem hát sétálni, megnéztem az Alexandra kirakatát. Komolyan mondom, még csak fel sem nevettem, amikor megláttam Justin Bieber első, hivatalos önéletrajzát. Hány éves?  Van vagy tízen... Mindegy, mert még húszéves sincs, nem csoda, ha a mellette elhelyezett Paul McCartney és David Bowie önéletrajzokat kissé hiteltelennek és feleslegesnek érzetem. Most komolyan, kik ezek az ismeretlen emberek? Lassan tényleg semmin sem csodálkozom.

Ilyesmiken méláztam teljesen átszellemülve, miközben visszaértem a cipőjavítóhoz. Benyúltam a táskámba, hogy elővegyem a pénztárcám, de a férfi már átadta a félpárosomat és megköszönte. Nemigen értettem, ezért megkérdeztem, mennyivel tartozom. Rám mosolygott és megrázta a fejét.

- Semmivel. Majd legközelebb hozol valami nagyobb munkát is.

Teljesen meghatódtam! Széles vigyorral köszöntem meg, bár még mindig kicsit bamba voltam. Hazafelé azon járt az eszem, hogy lám csak lám, a világ nem is annyira reménytelen. Egyénileg rengeteg jó ember lakja. Csoportosan valahogy eldurvulunk, de én fél óra leforgása alatt találtam két nagyon kedves embert. Akkor nem annyira nagy a baj, és igenis vannak még olyan dolgok, amik meg tudnak lepni.