Ezt meglőttem, hazavittem és... boom shakalaka!

Micsoda király egy nap volt! Ma reggel nyolctól, egy kedves kolleganőmmel közösen, meglőttük életünk legklasszabb munkáját.Tessék kiérezni az iróniát, mert ezen mondatba több jutott az éves átlagomnál is, ami azért valami.

Az első telefon egy órát és még tizenöt percet tartott. Mivel a fenti eszköz nem állt a rendelkezésünkre, én csupán lelkesen tátogtam, hogy boom shakalaka. Amikor a kolleginám felvette az ő első telefonját, már táncoltam is, hogy boom shakalaka. A nap fennmaradó részében (majd hét órában) felváltva énekeltem és táncoltam, de tényleg csak magamban tettem hozzá: Wow! Fantastic baby!

A csúcstartó az a hölgy volt, akivel négy részletben nagyjából két órát, vagy afelett, beszélgettem, és bár megtettem mindent, amire csak erőmből futotta, mégsem tudtam kedvező hírrel szolgálni számára. Még életemben nem magasztaltak ilyen kedvesen egy el nem végzett munka után. Nem az én hibám volt ugyan, de bántott. Négy óra előtt két perccel már egyikünk sem volt olyan állapotba, hogy felvegye a telefont, ezért én már csak gondoltam, hogy boom shakalaka, de mivel épp hazaindultam, úgy gondoltam, megérdemelem, tehát meghallgattam, hogy boom shakalaka.

Csak a lépcsőházba érve derült ki, nincs meg a lakáskulcsom. Boom shaka...la...káááááááááááááá! Találtam egy papírt az ajtómba szúrva, rajta mindenféle számlázási tételekkel. Nem értettem mi az, inkább visszaindultam a melóhelyemre. Bár a délutános kolléganőm nem találta a sziki-szökevényt, de én bizakodtam hátha! A röhej, hogy nem a kulcsot sajnáltam. Van tartalék, és mivel nem ment el teljesen az eszem, nem is otthon tartom. Azért elugorhattam volna, de a kulcstartóim! Az Annaleetől kapott, Amerikából hozott, felbecsülhetetlen érzelmi értéket képviselő, gyönyörű New Moonos, no és dwaejitokki az egyetlen! Mi lesz velem nélkülük?!

Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, miért is kaptam én számlát valami ismeretlentől? Megforgattam a papírost és végre rájöttem, hogy van rajta egy telefonszám is. Felhívtam és kiderült, hogy Eszti néni közellensége (Ugye emlékszünk még Eszti nénire?) megtalálta, majd magához is vette. Akinek nincs semmi a fejében, annak sok kerül a lábába, de átvettem végre az értékes kincseimet (Nem mellesleg a postaládába hagytam. Há' már kora reggel érdeklődtem a bedobált reklámok és helyi lap iránt, de leginkább no comment!), ugyanis amit így szeretnek és ilyen jó szívvel adnak, az nem veszhetik el. Ráadásul tudtam, a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy megvannak, hiszen egy percre sem vagyok egyedül, és mert soha nem vesztek el semmit végérvényesen. Ez ma megint azért történt, hogy felhívja a figyelmemet, mennyire szétszórt, botorka vagyok mostanában. Igenis, értettem, de akkor is boom shakalaka!