Ma megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy igazán finom vacsora után kedélyesen elkortyoljak egy hatalmas bögre koffeinmentes, szójatejes lattét. Kitűnő társaságban repül az idő, a kávé meleg volt, és pont olyan édes, pont annyira tejes, ahogyan szeretem. Ezen a ponton, miközben jókedvűen élveztem az ízeket, és nevetgélve ugrottam sztoriról sztorira, bevillant, hogy ma kedd van, és ha kedd akkor nekem bizony dolgom van. Amivel különben semmi baj sincs. Ez a rovat egy afféle édes teher, ha untam volna, már rég abbahagyom, de valamiért hozzám nőtt, és furamód hétről hétre egyre jobban élvezem.
Azt hiszem, abban rejlett a titka, hogy ki kellett várnom, míg összeszokunk. Pont úgy, ahogyan történt ez Virginia Woolf esetében is. Michael Cunningham miatt ismerkedtem meg vele, és bevallom, először kicsit furcsának találtam a sok esetben többszörösen összetett mondatait, hogy két mondat akár fél oldal hosszan is nyújtózhat, de volt benne valami megmagyarázhatatlanul megkapó. Valami, ami ha egyszer megragad, soha többé nem ereszt. Azóta is örök szerelmem, és bár ritkán kapom kézbe, olyankor sokáig nem, és akkor is csak nagyon nehéz szívvel eresztem.
És a háttérben álló fehér mellszobrok és az asztalkák - rajtuk a Tatler példányai, szódásüvegek - mintha megerősítették volna ezt; mintha Anglia ringó gabonaföldjeit és vidéki kastélyait jelképezték volna; mintha felerősödve verték volna vissza az autókerekek alig hallható zaját, ahogy egy hanggyűjtő boltozat ver vissza s erősít fel hatalmasra egyetlen hangot az egész katedrális roppant architektonikája által.
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése