Akkor olvastam Malaláról először, miután a tálibok fejbelőtték, és Angliában kezelték. Elborzadtam a gondolattól, miként lesz egy gyerekből az eszme halálos ellensége, de bevallom, ezen a ponton kikerült a figyelmem középpontjából, mert arra gondoltam, ha túl is éli, élő mártírjává válik az ügyének. Aztán már csak arra eszméltem, hogy továbbra is kiáll, beszél, harcol a nők, lányok, és gyerekek jogaiért. Mire térült-fordult, megjelent egy könyve, megszámlálhatatlan talk showban szerepelt, szinte az összes jelentős vezető fogadta, és azok is, akiket itthon mi nem ismerünk. Megnyerte a Nobel-békedíjat, az alapítványával azon dolgozik, hogy minden lány, és minden gyereket megillessen a tanulás lehetősége, hiszen a nyomorból, kiszolgáltatottságból, elnyomásból kivezető út oktatással van kikövezve.
A legmegdöbbentőbb ebben a dokumentumfilmben kétségkívül az, hogy nem Malalára koncentrál, megjelennek a testvérei és az édesanyja is, de igazából az apjával,
Ziauddinnal való kapcsolata dominál. Ez nem véletlen, ő volt az, aki egy hősi halált halt tinédzser lány után nevezte el elsőszülöttét, és ezzel szinte előrevetítette a sorsát is. Ő volt az is, aki a kérések ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni azt, és aki kíséri, támogatja Malalát mindenben. A tanár és költő olyan alapokat adott, amik segítségével a lánya megtanult kiállni magáért, és több milliónyi sorstársáért. Nem látom többé egy távoli aktivistaként, emberré vált.
Esendő, és koránt sem tökéletes, viszonya a testvéreivel épp olyan, mint másoknak. Veszekednek, vitáznak, néha elfajulnak a dolgok. Nem ő a legjobb tanuló az osztályában, még mindig dolgozik az angol szókincsén, ugyanúgy nevetgél a fiúk kérdésén, mint más tini, csak nála a zavar talán kicsit nagyobb.
