A legmegdöbbentőbb ebben a dokumentumfilmben kétségkívül az, hogy nem Malalára koncentrál, megjelennek a testvérei és az édesanyja is, de igazából az apjával, Ziauddinnal való kapcsolata dominál. Ez nem véletlen, ő volt az, aki egy hősi halált halt tinédzser lány után nevezte el elsőszülöttét, és ezzel szinte előrevetítette a sorsát is. Ő volt az is, aki a kérések ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni azt, és aki kíséri, támogatja Malalát mindenben. A tanár és költő olyan alapokat adott, amik segítségével a lánya megtanult kiállni magáért, és több milliónyi sorstársáért. Nem látom többé egy távoli aktivistaként, emberré vált.
Esendő, és koránt sem tökéletes, viszonya a testvéreivel épp olyan, mint másoknak. Veszekednek, vitáznak, néha elfajulnak a dolgok. Nem ő a legjobb tanuló az osztályában, még mindig dolgozik az angol szókincsén, ugyanúgy nevetgél a fiúk kérdésén, mint más tini, csak nála a zavar talán kicsit nagyobb.
Rendkívül érdekesnek találtam az animációs jeleneteket. Fantasztikusan szimbolizálják a szavak erejét, a fényt és világosságot, ami ezzel járt. Meglepően meghitt, ugyanakkor felkavaró néhány részlet, mert itt kerül szóba az, hogy Ziauddin gyerekkorától dadog, de sok beszédhibással ellentétben, ha megakad, nem keres másik szót, addig próbálja, amíg nem sikerül kimondania.
Itt jelenik meg a kislány gyerekkora, ahogy az apja iskolájában cseperedik, amikor elmennek arra az interjúra, ami végkép megpecsételte a sorsát. És itt hallunk először az édesanyjáról is, hogy a családjában, és az egész iskolában ő volt az egyetlen lány, akit taníttattak, és mégis abbahagyta. Ezzel önként vállalta azt a sorsot, ami ellen a lánya, férje támogatásával tiltakozik. Ő a család egyetlen olyan tagja, aki nem találja a helyét az új hazájukban, nem beszéli a nyelvet, nehezére esik elfoglalnia magát. A neveltetése és a hagyományai is gúzsba kötik.
Szívet markolóan fájdalmas, ahogy a lánya mesél a viszonyukról: "Anyám gyakran mondja, ne rázz kezet férfiakkal, ne nézz rájuk! Ne nézz rájuk, az szégyen! Takard el az arcodat, különben az emberek azt gondolják, nem vagy rendes lány.
Nem hiszem hogy független vagy szabad, mert sosem tanult."
Kicsit kívülálló a saját családjában, és a gyermekei véleménye sokszor nem hízelgőek, azonban feltétlen őszinték.
Gyakran éreztem, hogy Malala már úgy van vele, megteheti, kimondhat dolgokat, amiket más nem, mert már bizonyított, ugyanakkor csak egy tini akitől rengetegen szinte természetfeletti munkát várnak. Nem akart vezető lenni, de az lett, nem akart példaképpé válni, csakhogy nem kerülhette el, és nem akart célkeresztbe sem kerülni, de hiszi, hogy ki kell állnunk magunkért.
Az a meghittség, ahogy az apjával állnak egymáshoz, elképesztő. Ez az a kapcsolat, amiből a család többi része kimarad. Ők egy lélek két testben, tanító és tanuló, apa és gyermeke, vezető és követő. Ezt a kapcsolatot csak erősítette mindaz a megpróbáltatás, amin közösen átmentek.
És a kérdésre, hogy a névválasztással Ziauddin eldöntötte volna sorsát, határozott nem Malala válasza.
Az egész film elgondolkodtató, megrázó és ugyanakkor felszabadító is egyben. Több részt megkönnyeztem, néhányon összeszorult a szívem, de ez velejárója a témának, senkit se tántorítson el, mert miközben nem ritkán tanácstalanságok láttam Malala arcán, azt is tudtam, sosem adja fel. Ahogyan korábban, úgy most és az elkövetkezőkben sem. Elképesztő élmény volt, semmi pénzért sem hagytam volna ki, mégsem pontozom. Hiszen hogy pontozol valamit, amiről tudod, hogy igaz? Sehogy, csak élvezed a lehetőséget, amiért megadatott, hogy ha ennyire messziről és hozzávetőlegesen is, de részese lehetsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése