Nehéz nem észrevenni (Variálós vasárnap #20)

Többször, több helyen írtam - igaz más-más kontextusban- arról a jelenségről, amikor elfordítjuk a fejünket valakitől vagy valamitől. Nap mint nap elsétálunk például a hajléktalanok, a közmunkások vagy éppen egy dülöngélő részeg mellett. Mintha már észre sem vennénk őket, mintha természetes lenne a jelenlétük, mintha, és ez a legszörnyűbb, nem is léteznének.
Annyira hozzászoktunk a jelenlétükhöz, a koldusokhoz, az aluljárókban, forgalmasabb utcákban elénk ugró adományt gyűjtőkhöz, hogy gyakran már a nem intésére sem vesszük a fáradságot, csak elsétálunk.

Az egész jelenségben engem leginkább az képeszt el, észrevenni a legkönnyebb. Sőt, kimondottan nehéz úgy tenni, mintha nem látnánk őket. Nem olyan rég írtam az ekulturának egy cikket a Fedél Nélkül című magazinról, ami nem került ki a blogra. Nem azért, mert nem egyeztethető vele össze - elvégre ez az én oldalam, az illik a profiljába, amiről úgy döntök -, hanem azért, mert szándékoztam még foglalkozni a témával.
Ugyanis rendszeresen veszem a kéthetente megjelenő lapot, és gyakran előfordul, hogy ugyanabból az újságból akad három példányom is. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem a kollegákat, nem kérnem-e, nekem sok van, és az egyik kolleganőm jelentkezett érte. Azt szerette volna tudni, hogy hol vettem, mondtam az aluljáróban, erre az érdekelte, hogy ingyen osztogatják-e, én meg csak pislogtam rá nagy szemekkel, mert biztos vagyok benne, hogy már ő is elsétált vagy ezer alkalommal egy-egy árus mellett, de még csak nem is látta őket.

A lenti videó kicsit vulgáris és a Fuck The Poor? címet viseli. Remélem ezt nem szükséges lefordítani, mert bajban lennék a szalonképes megfogalmazással.
A film különben igen érdekes, a srác, aki a Fuck The Poor táblát viseli, tájékoztató füzeteket oszt, és ennek során kap aztán mindent. Odaállnak vele vitatkozni, kiabálni, eléggé nehéz lehetett ezt rezzenéstelen arccal elfogadni, nem magyarázkodott ugyanis. Majd jön a szlogen: Tudjuk, hogy érdekel, és vált a kép. A felirat a Help The Poor lesz, amikor is úgy sétálnak el mellette az emberek, hogy még csak egy pillantást sem vetnek rá. 



Hangosan kiabál, mire végre valaki, egyetlen valaki dob a perselyébe, pedig előtte nem kevesen megálltak kifejteni a véleményüket. 
Tulajdonképpen, ami elképeszt ebben az egészben, az az, hogy nincs bátorságunk kiállni másokért, de hőbörgünk, ha valami az érzékenységünket vagy a saját érdekeinket sérti. Aztán pedig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, csak megyünk tovább.

Elvárjuk, hogy más legyen tekintettel ránk, de mi nem vagyunk aztán tekintettel senkire. És épp ezért fantasztikus ez a jótékonysági felhívás, mert ennél egyszerűbben nem is tudná feltárni az emberi természetet. 
Kérek, érdekeljen annyira, hogy adj!