Könnyek (Mindent vagy Semmit #9)

 - Elmegyek!

Számított rá, hogy eljön ez az idő is, szomorkás félmosollyal nézett a zavartan tébláboló bácsira.

 - Nem azért, mert akarok. Muszáj. Olyan dolgokat kell elintéznem, amiket nem bízhatok a segédeimre.

 - Értem - felelte csendesen. Minden már nagyon rég itt hagyta, kezdte azt hinni, nem jön vissza, és bár sosem volt ugyanolyan, mégis... Ezt az időszakot Éhínséggel töltötte el, csak neki köszönhetően nem süllyedt vissza a szokásos depresszív állapotába.

 A tinédzser évei elején járó volt múzsa időnként szertelennek vagy kezelhetetlennek tűnt, de legalább nem volt egyedül. Nem vált újra ténylegesen is semmivé a családja számára, és el kellett ismernie, az idő nagy részében meglehetősen jól szórakozott. 

  Ilyen lehet apának lenni. Már ha lehetne gyereke. Már ha találna valakit, aki nem tagja családjának, és képes lenne a... Akaratlanul is elmosolyodott, Minden nem volt tagja a családjának és vele képes volt valóban sok olyan dologra, amire mással nem. Bár az is igaz, korábban eszébe sem jutott még csak hasonló sem. De Minden maga volt a végtelen lehetőségek, és a soha el nem múló pillanatok összessége.

 - Most!

 Az erőszakosan csattanó hang visszazökkentette a valóságba. A saját valóságába. Elmosolyodott és könnyedén magához szorította a fiút. Érezte vékony, inas karját, ahogy tehetetlenül lóg, kiálló bordáit, melyek saját mellkasához nyomódtak, és a hajának illatát, ami édes és vaníliás volt. Lehet, ez a kontraszt emlékeztette a bácsi szűnni nem akaró éhségére, a kielégíthetetlen mardosó kínra, amit külön-külön már ismert, de így együtt elképzelni sem tudott. Talán nem érezték a bőrükön a hőmérséklet-változást, talán csak képzelte, hogy a hozzá préselődő test épp olyan meleg mint a sajátja, de egyetem dologban tökéletesen biztos volt, ez a fiú, aki átsegítette élete egyik legnehezebb szakaszán, épp annyira élvezte a vele töltött időt, mint ahogyan ő tette. 

 - Köszönöm - súgta halkan.

 Érezte a fiú fejének döccenését, a kezét, ahogy lassan, erő nélkül lapogatja hátát, aztán eltolta magától, és aranyzuhataga mögé rejtett arccal lassan elsétált. Olyan nehéz elképzelni, hogy ez a szép arcú fiú azonos azzal a Pestissel, akitől mindenki retteg. Mostantól ismét öregszik majd, hamarosan épp olyan lesz, ahogy ismerik. És újra rettegni fogják a negyedik lovast a fakó szemével, sápadt bőrével, magas és áttetszően vékony megjelenésével. Újra titokban írja majd a verseit, amiket többé nem olvas fel senkinek.  Talán csak nagyon ritkán Halál bácsinak, ha a testvér elég sokáig és kitartóan könyörög. De önként, ahogyan neki tette, többé soha.

 Vajon ő is érzi majd a hiányát? Ez egyetlen Őrajta és Mindenen kívül, aki képes emlékezni rá, akinek nem törlődik nyomtalanul az emlékezetéből, de hiányozni fog neki is? Szívesen emlékszik majd? 

 Természetesnek találta, de azért mindig is furcsállta azt, hogyan képes egyszerre több helyen tartózkodni. Mintha apró darabok szakadtak volna ki belőle, amiket láthatatlan láncokkal hozzá kötöttek, és amikor ezek a darabok mozogtak enyhe csiklandozást érzett. Szinte majdnem megfeledkezett a kötelességeiről, de csak szinte. Most is legalább ezer helyen érezte a szüntelen bizsergést, és nyugodtan figyelte a képeket, amikkel az emberek emlékei lassan feltöltötték.  Emlékek, érzések, gondolatok. Mind számtalan forrásból, és más-más személytől származott. A nappaliban ült, ölében egy nyitott könyvvel, és a munka folytatódott anélkül, hogy kitette volna a lábát, mert ott van mindenhol, és mégsem látja senki. 

 Lehunyta a szemét, hátra dőlt és mint egy moziban, csak figyelte a kusza villanásokat. Amikor először úgy döntött, hogy nem érdekli sem a munkája, sem az egész élete, akkor ült itt így, és nézte a számtalan dimenzióban, helyszínen tevékenykedő megtestesüléseinek munkáját. A dolgok akkor is mentek, de amikor belezavarodott a milliárdnyi emlékbe, befejezte a munkát is. Mostanra már képtelen lenne ezt megtenni. 

 Automatikusan ment minden, ezért aztán az apjának nem fog feltűnni, hogy nem teszi ki a lábát. Nagyon úgy tűnik, egyedül marad az öröklétig, amit itt, ezen a helyen kívánt eltölteni. 

 Lehunyt szemmel ült, olyan volt, mintha álmodna: egy nevető nő, apa kézen fogva a lányával, fonott copfokkal, egy nyuszi, piros masnival a bal fülén, egy autóbaleset, szexuális erőszak, erőszak, erőszak, és erőszak mindenhol. Az utóbbi idő legrosszabb emlékei szorozták az elméjét, és hirtelen kedve támadt volna kikapcsolni a vetítőt, de nem tehette. Ha csak egy rész lenne, csupán annyit látna, amennyit elvett, de így minden az övé. Ebbe bárki más már beleörült volna. 

 Egy nevető nő, apa kézen fogva a lányával, a kislány, fontot copffokkal, egy nyuszi...

 Döbbenten ült fel. Szokatlan módon leizzadt. Nem érzett meleget, de tudta, ég az arca. Hirtelen nehezen szedte a levegőt, és szúrt a mellkasa. Minden, az a kislány, akinek az apja fogja a kezét, és az, akinek befonták a haját, Minden. És az egyik része épp most veszi el valakitől az első emlékeit róla. 

 De miért? Hogyan? 

 Jobban összpontosított. Ugyanaz a kép három másik elméből is eltűnt, és most itt van a fejében. Ez rendszerint elég ahhoz, hogy lássa az összefüggéseket, de most nem  látott mást csak Mindent különböző életkorokban. Kislánykánt, tinédzserként, csecsemőként és megint kislányként. Több száz ember veszti el egyszerre az emlékeit, és ő veszi el azokat, de miért? 

 Minden... Miden ember lenne?! Mi folyik itt?

 Oda kell mennie. Muszáj! Valakihez, aki még emlékszik rá. Most azonnal visszahívja a megtestesüléseit, és maga megy oda minden helyszínre!

 Nem tudott mozdulni. Fel akart ugrani, de képtelen volt rá. Nem tudta megszakítani a folyamot. Hanyatt dőlve ült, potyogtak a könnyei, és néma zokogással figyelte Minden ismeretlen múltjának képeit. 

 - Megyek! - motyogta újra és újra, miközben megpróbált felállni. - Megyek! - hajtogatta makacsul, de egyre elkeseredettebben, és már nem csak némán zokogott.