A pasas ugyanis annyira jó, hogy el tudta érni, szeressem a műfajt - legalábbis azt, amit ő írt -, képes volt meglepni, szórakoztatni és szeretnék neki szép hosszú életet kívánni, meg hogy mindig tartson magánál egy szatyor citromot csuklás ellen, mert mégis hogy lehet így lezárni egy könyvet?! Még akkor is, ha ez csak a második rész és különösen akkor, ha ez a második rész. Uff!
Kira számára világos, mit kell tennie: meg kell találnia a Trösztöt, választ kell kapnia a kérdéseire, és ehhez minden tehetségére szüksége van. A helyzet válságossá fordult, a részlegeseket is szorítja az időt, és mindkét faj a másikban látja a megoldás kulcsát, így hamarosan kifut az időből. Nem válogat sem az eszközök, sem a szövetségesei között.
Samm is kint van valahol, és mostanra mindketten renegátok, akik elhagyták a saját fajukat azért, hogy megoldják annak problémáit.
Létezik, létezhet olyan megoldás, aminek során nem kell senkit feláldozni? A cél valóban szentesíthet minden eszközt? Többé semmi sem biztos, de hinnie kell benne, különben minden tette értelmetlenné válik.
Most le kell írnom a nyilvánvalót? Imádtam. Pedig nem győzöm hangsúlyozni, a dísztópiás regények még mindig nem alkotják a könyves univerzumom közepét, de még csak a szélét sem. Engem ugyanis kimondottan frusztrál az a világkép, ami kifordítja az embert önmagából, miközben egyértelmű, hogy önmaga marad. A való világ is elég elkeserítő tud néha lenni, miért olvassak róla? És mégis, ez a könyv más. Talán mert eredeti?
A sok forgatókönyv és lehetőség közül ezt tartom a legvalószínűbbnek. Hogy miért? Mert az ember felsőbbrendűnek tartja magát, logikus, hogy létrehoz egy új fajt, amit aztán eszközöknek tekint, ahogy a fehérek eszköznek tekintették a rabszolgákat, a földesurak a jobbágyokat, és úgy általában minden hatalmon lévő azt, akin hatalmat gyakorolhat. Tehát adottak a Részlegesek, aki csupán eszközök, de emberi intelligenciával és érzelmekkel felvértezve. Van bárki, akárki, aki csodálkozik azon, hogy fellázadnak a sorsuk ellen?
No és mit lép erre az ember? Lekezeli a problémát, azt hiszi, hogy ebből is, mint mindenből kimászhat, de nem sikerült. Flaszterosan szólva, a fagyi bizony visszanyal. Igen, ez teljesen hihető. Nem olyan, mint egy kísérlet során elszabadult baktérium, nem is olyan, mint egy rejtélyes betegség, aminek nincs eredete, nem lesz mindenki zombi, csak a jó öreg emberi ösztönök dolgoztak itt, és mindennek, mint a fertőzésnek is, megvan a magyarázata. Logikus, emberi ésszel felfogható és ami fontos, indokolható magyarázata.
Aki a YA műfajt csak a 16 éves lánykákat megcélzó könyvek miatt ismeri, annak ez kicsit idegen lesz, akkor is, ha pár elem megtalálható benne. Ugyanis nem kap különösebb hangsúlyt az első részből ismert trió kapcsolata. Mindenki tudja, hogy van Marcus, még Marcus is tudja, azt is, hogy ott van Samm, és Samm is tisztában van azzal, hogy Kirának van otthon párja, de mi történik? Az érzelmek dolgoznak ugyan, az egész könyvben nagyjából 3 oldalnyi terjedelemben, de senki sem sír, panaszkodik, szenved látványosan, nincs vinnyogás. És akkor mi van helyette? Egy csomó morális kérdés.
Mitől ember az ember? Érezni csak az ember privilégiuma? Kira nem holmi pasik közül választ, sokkal fontosabbak számára a fajok. Azt kell letisztáznia, hogy kicsoda ő, hova tart, és mit szeretne elérni. Az ő szemszögéből nincs nagy különbség ember és részleges között, de minden más részvevő oda húz, ahova tartozik. A szerelem kérdése csak a másodlagos. Még akkor is, ha alapvetően tinikről beszélünk. Ez a rész a felismerések, a titkok kiderítésének könyve. Mind két oldalon.
A történet két szálon halad, és ezt külön értékeltem. Míg Kira a válaszokat keresi, Marcus szemszögéből hirtelen sokkal fontosabbá válnak a kérdések. Bár eleinte nem nagyon kötött le a második, egyszer csak az ugyanolyan fontossá vált, mint az első. Ezekért tartom Wellst ennyire jónak. Nem feledkezik meg a részletekről sem. Nincs semmi, ami elsikkadna, így biztos lehetek benne, hogy amit most furcsállok, az később újra terítékre kerül, és minden világos lesz.
Az olvasás élményét nem zavarta meg ezúttal semmi. Nincsenek benne kétnyelvű viccek, felemás kifejezések. Gördülékeny, élvezetes a szöveg. Szép munka.
A borító, bár nem mentes a tipikus YA motívumoktól, szerintem mégis szép. A színek, a barna és a zöld keverése ragadta meg a figyelmemet. Ráadásul ezúttal is könyv hű, ami számomra különösen fontos.
Több férfi ismerősöket fertőztem meg ezzel a könyvvel, mert szerencsére egyáltalán nem hangsúlyos a szerelmi szál, és bizony rákattantak. Nem kicsit, hanem nagyon. Annyira, hogy van, aki nem tudta kivárni az idén érkező harmadik részt magyarul, egyből megvette angolul. Egy másik barátom, akinek kölcsön adtam az első részt, türelmetlen volt, mert későn kezdtem bele, hát elballagott egy könyvesboltba, és megvette magának. Szóval igen, függőséget okozhat, csak óvatosan tessék kézbe venni.
Akkor most jöhet a Nem vagyok sorozatgyilkos befejező kötete, a Nem akarlak megölni.
9/10
Magyar kiadó: Fumax Kiadó
Fordító: Bayer Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése