Rick Riordan: The Red Pyramid (Kane Chronicles #1)

Épp a Corvin Moziéjszakás beszámolómat kéne írnom, mert ismét sikerült pár jó filmet összehabzsolnunk éjszaka, de közben befejeztem a The Kane Chronicles trilógia első kötetét is. És bár még adós vagyok úgy tíz könyvértékeléssel - többek között hiányzik még a The Mark of Athena, A smaragdvihar, Elveszett szemek és sokan mások -, de egyszerűen muszáj kidobolnom, hogy mennyire imádtam, és ha tehetném, beköltöznék Riordan dolgozószobájába, hogy elsőként olvashassak minden sort, amit leír.

Sadie és Carter édesanyjuk halála után külön nevelkednek. Sadie Angliában él, míg Cartert édesapja hurcolja országról országra. A testvérek évente két napot töltenek egymással, és azonkívül, hogy tudják, rokonok, nem sok köti össze őket, a lány szőke és fehér bőrű, a bátyja afroamerikai. Nem is ismerik egymást, de amikor apjuk egy éjszaka elviszi őket a British Museumba, majd egy egyiptomi isten Set (magyarul Széth), elszabadul, a dolgok még érthetetlenebbek és veszélyesebbek lesznek. 
Az apjukat fogságba ejti a vörös isten és valamiért hirtelen mindenki őket akarja. A rendőrség, titokzatos idegenek, akikről kiderül, mágusok, és nem hiányozhatnak a listáról a mitikus szörnyek sem. Nem sok lehetőségük van, a testvérek összefognak, hogy megmentsék apjukat, a világot és kiderítsék, mi folyik körülöttük. 

Hát kérem, most már fogalmam sincs, mire vártam eddig, mert a könyv zseniális. Néhányan fanyalognak, hogy pont olyan mint Percy történetei, de ez határozottan nem igaz. Vannak istenek, igen, és akad néhány gyerek, akiknek megint hatalmas súly nehezedik a  vállára, de ezzel itt véget is ér a hasonlóságok sora. Más a mitológia, mások a körülmények, helyzetek. 

Ahogyan Riordantól megszokott, bevonja az olvasót a történetbe. Sadie és Carter felváltva mondják fel a történetet diktafonra, amit később Riordan jegyzett le, így egyből el is hárítja magáról a felelősséget a felvétel minősége miatt, majd felhívja az olvasó figyelmét, hogy neki kell eldöntenie, hiszi vagy sem.  
Szerettem a két hangot, mert teljesen elkülönülnek egymástól, és mert a két testvér időnként bele-bele szól a másik elbeszélésébe, amivel kellemes pillanatokat okozott. 

Külön érdekesség volt az a pár hieroglifa és egyiptomi szó, ami megjelent. Ahogyan nagyon élveztem az ősi Egyiptom hiedelméről szóló részeket is.
Hiszen mind hallottunk már fáraókról, piramisokról, Réről, Oziriszről, Íziszről és Hóruszról, tanultunk róluk az iskolában. Én sem vagyok ez alól kivétel, mégis meglepően kevés ismerettel rendelkezem róluk. Pár általánosság maradt csak meg, és szerintem Anubiszt leszámítva kevesekről tudtam többet egy-két ténynél, így aztán egy csomó dolog nekem is új volt, vagy csak olvasás közben jöttem rá, hogy ismerem. Ezzel Riordan ismét megvalósította azt a hármas együttállást, amit egy ifjúsági irodalom esetében fontosnak tartok: tanít; tanulsággal szolgál és legfőképpen szórakoztat.

Nagyjából öt oldal után volt egyértelmű, hogy azért féltem elkezdeni, mert bennem is megfogalmazódott, hogy ugyanolyan lehet, mint Percy történetei. Szerencsére nem volt igazam, mert összességében egy nagyon könnyen olvasható, érdekes, igazán üdítő történetet kaptam világmegmentéssel, személyes drámákkal és a nagyobb jó érdekében hozott áldozatokkal. 
Eloszlatott néhány homályt az ókori Egyiptomról, és mivel befejezett trilógia, nem szükséges várnom a következő részekre. Annyira nem, hogy már be is szereztem az összes részt.  

10/10 

És ha már szóba került ifjú barátunk, P. Jackson, létezik két kis történet, amik összevonták a két külön világot. Az egyik a The Son of Sobek, ami Percy és Carter szemszögéből követi a sztorit, és a The Staff of Serapis, amiben Anabeth és Sadie a mesélő. Ezekre külön kíváncsi vagyok. Mivel adott kiadványok végén jelent meg, amik nekem nincsenek meg, idővel pótlom majd a hiányt, de az biztos, hogy nagyon érdekes lehet.