Kevin Hearne: Shattered (The Iron Druid Chronicles, #7)

Szóval az úgy volt, hogy komolyan szándékomban állt megvárni a mass market paperback kiadást, de úgy esett, hogy a megjelenést követő egy-két napban kénytelen voltam a kedvenc kétnyelvű boltom felé kerülni, ahol már szépen sorakoztak a csodálatos, keményfedeles példányok. A drága eladó fiú, akinek sok jó olvasnivalót köszönhetek - például ezt is -, annyi lelkesedéssel áradozott, ne feledjük, a premier hétről beszélünk, hogy egyszerűen képtelen voltam ellenállni...
Rákenhetném a felelősséget a derék munkaerőre, de az a helyzet, hogy senki sem kényszerített, így aztán a rendes ár kétszereséért magamhoz ragadtam. Mivel konkrétan a nadrágpénzemet költöttem el egy, azaz egy darab könyvre, némileg rosszul éreztem magam, mégis hiába minden, mohó könyvoholista vérem kikövetelte azt, ami neki jár.

A világ hirtelen túlteng druidákban, már hárman teszik fel a kezüket névsorolvasáskor, azonban ez leköti Atticus figyelmét, és kénytelen egy nem is annyira kedves, de mégis sok értelemben fontos régi ismerősét, Owent pesztrálni. Granuaile ezalatt családi problémákkal néz szembe, a megoldáshoz azonban Indiába, Laksha oldalára szólítja a végzet. Kedvenc druidánk természetesen nem boldog, amiért a párja és tanítvány egy boszorkány mellett van - az egészséges életösztön ugye -, de egyszerre még ő sem tud két helyen lenni, és amikor egy japán rókadémon is tiszteletét teszi, maga után pedig egy kimonót és egy istennő meghívását hagyja, a dolgok kissé felgyorsulnak.  

Na most az van, hogy Hearne megint ott van a szeren. Az utóbbi rész egy kis csalódást okozott. Igazából a harmadik rész óta csalódások sorozatát éltem át. Igen, szerettem, igen, rajongtam, igen, még mindig zseniálisnak tartottam, csak egyszerűen nem hozta azt a szintet, amit elvártam volna tőle. Ezúttal azonban sikerült. Csakhogy kiderült az is, kedvenc írónk nem áll jól bizonyos technikai fogások terén.

Újdonság, hogy három narrátor jegyzi a könyvet, mégpedig felváltva, de most először nem zavar. Granuaile karakterét az új kötetben sem sikerült jól elkapni, és az érzelem szál marhára nem működik továbbra sem, de mivel hőseink nem sátoroznak együtt, nem idegesítő. A történetük is elválik egymástól - halvány kis át meg át kacsintásokkal -, mint egy könyv a könyvben, és ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy ki és kivel van. Szerettem.

Owen és Atticus viszonya bájosan otromba, a múltjuk mindkettőjük vállán nyugszik, nem egyforma súllyal, de a felváltott gondolataik plusz mókával szolgálnak. Meg kell jegyeznem, szeretem Owent, csakhogy ezzel van némi probléma. Az angol tartalomból kiderül, így nem lövök le poént, ha azt mondom, a pasas egy kétezer év óta nem látott ismerős, aki eszméletlen gyorsan alkalmazkodik az újvilághoz. Elvileg Atticus okítja, és azt tudjuk, hogy a druidák gyorsan tanulnak, na de ennyire?! Hearne nem vacakolt az idő jelzésével, azt hiszem nem is tudja, miként tehetné meg. Piff-puff megtörténnek a dolgok, előbb még nem így volt, most meg már igen. Nincs átmenet, jelzés értékű sem. Persze majd utólag lehet kiderül, valamelyik isten keze van a dologban, de azért mégis csak fura. 

Atticus közben külön utakra is jár, hiszen a háttér száll, ami a fő cselekmény lenne, vagy majd lesz a 9. kötetben, alig-alig indul valamerre, csakhogy ezek a különutal zseniálisak. Egyfelől megismerünk új karaktereket, másfelől visszatér néhány régebbi is, akiket szerettem. És ebbe beletartoznak az istenek is. Csakhogy itt is van valami difi...

Korábban csupán a római istenek kapták meg a magukét, és valljuk be, volt is abban valami igazság. A romaiak gyakorlatilag lemásolták a görög isteneket, turbóztak rajtuk, hogy a harcos természetükhöz jobban passzoljanak, plusz elcsentek néhányat még más vallásokból, és kész is! Megszületett a hitük. Ez azért mindenkinek csípte kicsit a szemét, most azonban a katolikusoknak szólt be az író, mégpedig Jézus szájával. És ez engem zavart. Nem azért, mert a vallásomban sértettek meg, Jézus karaktere ugyanis továbbra is eszméletlen, hanem azért, mert egyszerűen csak nem illik ehhez a bohém, vallásokat kellemesen mixelő, isteneket felvonultató, laza és formabontó ábrázolásához. Túl lazára vette a figurát, valami vicces kis fricskát akart nyomni a katolikusok orrára. Még csak azt sem mondhatom, hogy jogtalanul, de nem működött, mert kissé... obszcén lett. Fricska helyett egy giga otromba arculcsapás érkezett, és pislogtam párat, mire megemésztettem.

Szóval egyfelől imádtam, másfelől voltak apróságok, amik nem illettek a történetbe, és ezért ismét nem adhatok maximális pontszámot, de mégis! Visszahozta a régi hangulatot, szórakoztató, vicces és képes volt meglepni, továbbfejlődni. Ha nem is mindig abban az értelemben, amire én számítottam.    

9/10