Veronika Ókanizsán, afféle modern módon eladóként dolgozik, és szerencsés, amiért akár munkaidőben is jut ideje saját regényét írni. Azonban a nyugalma egy csapásra elmúlik, amikor egy álmos reggelen a környék bolondja, Vili, bicskával a hátában zuhan a lába elé. A szerb származású kapitány erősen támaszkodik a város orvosának véleményére, mivel a nyomok enyhén szólva is zavarosak. Az áldozat kezében megtalálják a város egyik ismert és szeretett alappillérének tartott férfi aranyóráját, kabátja zsebéből azonban egy könyvből kitépett Ady vers kerül elő. Veron, aki maga is részese a jól fejlett információs hálózatának, beférkőzik a férfiak közé, hogy olyan ötletekkel és értesülésekkel halmozza el őket, amiknek nincsenek birtokukban. A hullák száma gyarapszik, a derék kisvárosban pedig lángra kapnak az elfojtott indulatok, amihez táptalajt a politikai helyzet és az elhúzódó nyomozás egyaránt szolgáltat.
Kezdetben nem igazán emlékeztem semmire, érdekes módon a második rész végét tisztán fel tudtam idézni, de A fekete zongora keresésre csak üres foltok jelentek meg, amit borzasztóan frusztrálónak találtam. Aztán, ahogy lenni szokott, minden szépen visszajött. Talán 50-60 oldal után már emlékeztem a végére is, így megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elvesszek a részletekben.
1910-es évek elején járunk, ezt pedig onnan tudjuk, hogy ebben az évben jelent meg Kosztolányi Dezsőtől A szegény kisgyermek panaszai, és Ady verset ír Diósyné Brüll Adéllal, Léda néven múzsájává vált nővel történő szakításáról. Függetlenül attól, hogy az első világháború szelének vibrálása az egész Magyarország területén jelen van, a kor vívmányai, mint a villamosság és a telefon nem tört be Ókanizsára. A helyiek úgy szeretik a várost, ahogyan vagy, így az új, kétszintes építkezés, amit ráadásul a város leggazdagabb zsidó származású üzletembere nyert meg, vegyes érzelmeket kelt.
Veron maga sem átlagos lakója a kisvárosnak. Gazdag paraszt családból számaik, nem szép, ellenben olvasott és kedves jelenség, akinek szellemességért és csípős megjegyzésekért sem kell a szomszédba mennie. Anyja legnagyobb bánata, hogy nem ment férjhez, a család ellátása helyett pedig munkába jár, de lenyeli a keserű pirulát. Ugyanakkor a kisasszony jelleme erősen ellentmondásos, nem arról szól ez, hogy modern nőként nem szeretne társat magának, inkább csak arról, hogy amit ő keres, azt a szülővárosában nem találhatja meg.
Kalandokra, romantikus ábrándokra vágyik, és igenis szeretné, ha a férfiak elbűvölőnek tartanák, de nem akar megalkudni, másnak mutatni magát, mint aki. Barátnője szépségét irigyli ugyan, de úgy férjhez menni, hogy közben kizárólag a magunk urai vagyunk, az 1900-as évek elején legalábbis, igen nehéz. Így aztán a húszon éves Veron lassan már-már vénlánynak számít. Az egyénisége, a családja, barátai és a városka minden lakosával együtt pont olyan szórakoztató, mint amilyennek vártam.
Többször megemlítik a regény során a vérvádat, amivel csak kimondottan zsidókat illettek, és ennek kapcsán előtérbe kerül a tiszaeszlári per is, ami nemzetközi felháborodást keltett, ráadásul a sötét középkort idézte, mivel olyan babonákból táplálkozott, olyan félelmekből, amik nem voltak igazak sem akkor sem ma. Ahogy a zsidók nem terjesztették a pestis, úgy nem áldoztak fel katolikus szüzeket sem. Valamiért mégis kiirthatatlan ténynek bizonyult a csőcselékként viselkedő, felvilágosulatlan, korlátolt tömegek szemében. Így senkit sem sokkol, amikor kiderül, hogy a gazdag zsidó építtető a tettes. De valóban ő lenne?
A regény nyelvezete, hangulata, a kor ábrázolása egészen magával ragadó. Baráth Katalin történész, és az alapossága, amivel az egész sztori kerek egésszé áll össze, kiváló. Épp mint a könyv humora, fanyar iróniája, s ezek mind fontos tényezők az élmény tökéletes begyűjtéséhez. Egyetlen egy dolog, a sorozatgyilkos szó használata lógott csak ki, mivel abban az időben ez a kifejezés még nem létezett, de ha csak ennyi hibát találsz egy történelmi krimiben, akkor az bizony hibátlan.
És ha már krimi, ez a szál a folyamatosan felbukkanó hullák és Ady vers ellenére sem hangsúlyos. Veron gyűjtögeti ugyan a tényeket, és talál is nem kevés olyan információt, amivel meglepi a kapitányt, azonban a saját életének alakulása, a csinos huszártiszt jobban birizgálja a fantáziáját. Többször téves irányba fordul, és bár az ő morzsái szükségesek a gyilkos kiderítéséhez, nincs egyedül ebben a képletben.
Akárhogy is, de élvezetes volt újra elmerülni a laza krimiket idéző regényben, lubickolni a humorában és a történelmi helyzetekben. A sorozat a negyedik résszel véget ért ugyan, de szokás szerint meglehetősen lemaradtam, szóval nyilvánvalóan folytatni fogom.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése