Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei #3)

Ha jól emlékszem, többször megjegyeztem már, hogy amikor sorozatot olvasok, szeretek szünetet tartani a részek között. Ez persze nem véletlen. Amikor elkap a gépszíj, színe ültő helyembe falnám fel a összes kötetet, ami azt jelenti, annyira rácsavarodom, hogy utána hetekig mindenen csak fanyalgok, így egy ésszerűnek tartható 2,5 könyves távolság után vágtam bele a következő részbe, és menten elképedtem, mert hát 702 oldal mégsem úriasszonyok vánkosa alá való alkalmatosság. Ilyen méretekkel már gyilkolni is lehet...

Mili egyre nehezebben kezelhető a báró számára, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, bár ez még soha az életbe nem jött be, magyarázat és indok nélkül elvárja, hogy a kisasszony engedelmeskedjék. Mi baj történhet? A nyomozósegéd folyvást Cili kisasszony és a Magyar utca titkának nyomán jár, Richárd pedig a csuda tudja mi után, de az biztos, hogy a célpontjaik azonosak. Mili minden türelme elfogyott, Emma ügye semerre sem halad, a báró pedig félrebeszél, és idegen szoknyák után járkál. 

Meggyőződésem, hogy elfogadhatatlan a hossza, 150 oldalt lazán ki lehetett volna húzni belőle, ha nem többet. Emma részei azért úgy és akkor kerültek be, hogy ráerősítsenek a kicsit háttérbe szorult lányregésen vonulat kötelező háromszögére, ami nélkül speciel tudtam volna élni, és olyan szinten verte haza a történetet, hogy azt elmondani nem tudom.. A nyomozásból, a báró zsenialitásából alig kaptunk megint valamit, és nem magyarázta meg ama rossz döntését, érthető, felfogható módon semmiképen, hogy miért tartotta külön a testvéreket. A visszafogott 1901 épp annyira nem segít a tisztánlátásban, ahogy elődje sem tette.

Jóllehet Márika szórakoztató, de nem ennyire, és Mili eszetlenebben viselkedett az átlagosnál is. Ami egy 17 éves lánynak még elnézhető, mivel nem magyaráznak el neki semmit, de egy nyomozónak, aki maga kaparja ki a gesztenyét, már nem. Emma továbbra sem áll közel a szívemhez, ráadásul a részeit nyugodtan meghúzhatta volna egy jó szerkesztő. Az első 200 oldal csak utaztatott, aztán a közepén megint így tett vagy 100, ha nem több. Ez az egész egy nem túl kényelmes, régi, lengéscsillapító nélküli kocsiban, ráadásul földúton történt. Rázkódott mint az istennyila, félő volt, hogy szétesik, de az ember kitartott, mert ha már eddig eljött...

A vége sok embernél kiverte a biztosítékot, ezen speciel pont nem csodálkoztam. Végig sejtettem, mégsem lesz annyira könnyű az az örömteli befejezés, mint várható. Akarom mondani nem várható, mert Richárddal egyszerűen csak semmi sem az. No és ha rosszul saccolom meg a kimenetelt, akkor szakítok a sorozattal, mert ez a hétszáz oldal többször tette próbára a türelmemet, mint ahogy elvárható lett volna. Márpedig van az a pont ahol meg kell húzni a határt, írom mindezt úgy, hogy most, a bejegyzés készítésnek idejében, szeptember végét írunk, még nem olvastam a következő részeket.

Türelmem végül is a lábjegyzeteke kárára csattant, mert az első pillanattól kezdve dühítettek, de azért elolvastam mindent, azonban ez a 700 oldal arra tanított, hogy nem érdekes, melyik rendőr, szabó, a csuda se tudja kicsoda merre lakik és mit csinált az 1900-as évek hajnalán. Érdektelen, mert ez csak egy fikciós történet, ami alapvetően szórakoztató, s bár érdekes a kor, amiben játszódik, de szétaprózza a figyelmemet, és egyszerűen csak feszülté tesz. És ez nem szerepelt az elvárások között.

Több könyvnél írtam már, hogy túl sok minden történt, de valahogy nem történt semmi sem, csakhogy egész más ugyanez a jelenség egy 400 oldalas könyv esetében, mint egy 702 oldalas regénynél, mert ez utóbbi szimplán csak túl hosszú hozzá. Dacára a zseniális karaktereknek, az elképesztő világteremtésnek, a humornak, alaposságnak és a varázslatos stílusnak, ez most nagyon kevés, vagy inkább túl sok volt. Jobb lett volna inkább feszesre írt 400 oldalban, de ez csak az én véleményem. Mindenesetre kár érte.

5/10

Ármány és kézfogó - részlet by msreeat on Scribd