40-es nő megosztaná... - (Variálós vasárnap #53)

...a gondolatait. Értem én, hogy senki sem kért meg rá, de most komolyan, meglepő, hogy ennek ellenére megteszem?! A kérdés költői, de az már nem, hogy minden tiltakozásunk ellenére olyan társadalomban élünk, ahol lassan kezdik elfogadottnak tekinteni ama dőreséget, miszerint a mai nőkkel valami erősen nem stimmel. Nem szülünk vagy nem eleget, karriert építünk, nem megyünk férjhez, de ha mégis, hát elválunk. A társadalmi elvárásokra, az állam érdekére fittyet hányva éljük az életünket. Szóval felmerül a kérdés, mégis mi a baj velünk?

Amikor körbenézek, a közvetlen környezetemben rengeteg egyedül élő harmincas, negyvenes nőt látok. Néhányan már elváltak, egy-három gyerekkel küzdenek a mindennapokkal, mások sosem találták meg azt, akit kerestek, de még nem adták fel. Egyre nagyobb gátlásokkal és görcsösen kutatják azt az embert, aki végre elfeledtetné velük korábbi életük minden nyűgjét, keservét. Ha tehetném, mindegyikükhöz odasétálnék, szó nélkül megölelném őket, majd azt suttognám a fülükbe: már megtaláltad.

Néhány közülük szégyelli, mintha bélyeg lenne, másokat a barátaik bírálnak válogatósságukért. Végighallgatni a fájdalmukat és feldolgozni a véleményüket, miszerint könnyen beszélek, mert nekem jó, elég nehéz, miközben csak annyit tudok biztosan, hogy nem merjük felvállalni önmagunkat. Sőt, egyenesen röstellni illik gyalázatunkat, amiért nem úgy alakult az életünk, ahogyan azt gyerekként elképzeltük, vagy ahogy a családunk elképzelte.

A singli kifejezést a 2000-es évek óta töretlen chick lit regények kedvenc hívószavát, lassan felválthatná Emma Watson "self partnered" megjelölése, miszerint önmagunkkal vagyunk kapcsolatban. És bár a jelentésük nem ugyanaz, mégis ez utóbbival könnyen tudok azonosulni, mert ez az, amit már vagy ezer éve magyarázok minden barátomnak, csak úgy tűnik, eltérő világban élünk, ők és én.

A saját hitvallásom szerint nem egy rakat fél ember rohangál a világban, akik csak akkor válhatnak egésszé, ha megtalálták a  nagy őt, hanem olyan emberek, akik egész addigi életükben dolgoznak azon a tökéletes énen, akivel elégedettek lehetnek. Valakin, aki úgy - ahogy, de mégiscsak rendben van, és amikor találkozik másvalakivel, aki hasonló szinten egységes és egész, ketten és közösen fejlődhetnek tovább, valami mássá. Viszont ettől törvényszerűen nem veszítik el önmagukat, egyszerűen csak többre képesek.

Az élet mindenkit próbára tesz, ennek ellenére az egyetlen, ami számít, hogy a nap végén, amikor belenézünk a tükörbe, egy erős, független és egész embert lássunk. Valakit, aki nem vágyik sokra, de amire igen, azért képes tenni, valakit, akinek az elvei olyan szilárdan állnak, hogy semmi sem rengetheti meg őket, mégis képes azokat megváltoztatni, hogy ne álljon a fejlődése útjába. Aki elfogadja, ha nem jó, és felismeri, amikor a lehetőség kopogtat, de legfőképpen egy nőt, aki elégedett azzal, akivé így negyven után vált, és aki képes beismerni azt is, ha hibázott.

Amíg fél ember vagy, folyton az űrt kitöltő másik feledet keresed, nem is igen jut idő másra. Azonban ha kerek egész vagy, mindegy, találkozol-e valakivel vagy sem, képesé válsz önállóan és boldogan élni. Szeretni magad azért, aki vagy és nem takargatni a hiányokat, alighanem ez a legnehezebb - közvetlenül a megalkuvással teli, kényelmes, mégis boldogtalan életekből történő kiszakadás után.

Egésznek lenni nem azt jelenti, makulátlan vagy, csinos kívül és belül, avagy okos és gyönyörű egyben, egy szent lelkével megspékelve. Épp ellenkezőleg! Elkerülhetetlenül magunkon viseljük rossz döntéseink sebeit, de ahelyett, hogy büszkék lennénk rá, dugdossunk a világ, s legfőképpen magunk elől, pedig csakis velük válhatunk egységessé, és ez lenne a cél. Minden ember, akit megismertél, helyzet, amit megéltél, formált. Így vagy úgy, erre avagy arra, de jelen van a mostban, a gondolataidban, az énedben, felesleges letagadni.

Az útkereső, egyedülálló harmincas és negyvenes egy új, modernkori jelenség, és anélkül, hogy belemennénk a történelmi okokba, el kell fogadjuk, hogy csakis azért jöhetett létre, mert az élet olyan dolog, ami mindenkivel megtörténik. Maga után nem áldozatokat, csak feldolgozatlan traumákat, elnyomott fájdalmakat, instáról vett rózsaszín álmokat, vakreményeket és a realitást kerülő fellángolásokat hagy.  De amíg képtelenek vagyunk szembenézni a hibáinkkal, a múltunkkal, amíg hazudunk önmagunknak, újra és újra beleesünk ugyanazokba  a csapdába. És ez azért borzasztó különösen, mert ezeket a csapdákat mi ástuk önmagunknak.

És hogy akkor mégis mi a baj velünk? Igazából semmi - vagy minden, amit hajlandóak vagyunk magunkra venni. A lassan és csoszogva változó világ nem alkalmazkodott hozzánk, amiért bűnösnek érezzük magunkat, hiszen nem felelünk meg az elvárásoknak. És hogy azokat épp mi építettük megfelelésvágyból, belénk nevelt hagyományokból, megszokásokból, kötelességekből és elvárásokból, szinte mindegy. Ha elrontjuk, mi rontottuk el, és majd viseljük a következményeket is. Az azonban biztos, akárhogyan alakul, tartozunk annyival önmagunknak, hogy rendezzük az életünket. Úgyhogy ideje kipakolni a gardróbból, és kidobálni mindazt, ami nem odavaló, az üres polcokra pedig új célokat, reményeket és lehetőségeket pakolni. Aztán majd kiderül, merre fejlődnek tovább.