X - rendszerből törölve - filmekről röviden

Mindenki azt mondta, nézzem meg, mert jó, de valamiért mégis lemaradtam róla. Ettől függetlenül felkerült a listámra, mert bár tudtam, hogy teljesen más téma, de az igenis garancia, ha a Liza, a rókatündér alkotógárdája áll mögötte. A rendező, az írók és a főszereplők is ugyanazok, és ez még akkor is elegendő ígéret a jó szórakozása, ha kissé sötétebb a hangulata.

Éva (Balsai Móni) férje halála után egyedül próbál megküzdeni az élettel, a tinédzserkorú és problémás lányával, valamint a saját démonjaival. Szorongása miatt nem lehet nyomozó, ezért a rendőrság egy kevésbé szerencsés részlegén előadó. Egyedül neki szúr szemet, hogy az utóbbi időszűkében elszaporodó, öngyilkosságnak tűnő halálestek között lehet valami összefüggés, ha más nem, akkor csak annyi, hogy mind gyilkosság. A főnöke letorkolja, a kollégai sem hisznek neki, egyedül Péter (Schmied Zoltán), a vidékről frissen felkerült nyomozó lát benne fantáziát, és felajánlja, ha a nő segít neki, átnézi vele a gyanús ügyeket. 

Független az elvárásoktól igen hamar távolabb helyeztem magam a reményektől, mert szinte az első perctől, vagyis az első öttől, amikor csak a tótágast állt Budapest felett vagy alatt lebegtünk, egyértelművé vált, minden egy kicsit más lesz, mint a valóság, mégis minden valahogyan ugyanaz.

Krimi is, meg nem is, társadalmi dráma is, meg nem is, thriller is, meg nem is. Minden kicsit eltúlzott, és valahogy mégis jó egyensúlyban állnak a dolgok. A rendezés a színészi játékok, Éva karaktere, amit tökéletesen átjár a rettegés, egyszerűen elképesztő. A történet érdekes, bár némileg kiszámítható, a vége pedig nekem kissé valószíntelen, mégis működik.

A kényszeres főhősnő és az ambiciózus Péter jó páros, mindenkit érdekel, mi lesz mindennek a vége, és még akkor is, amikor már tudod, mit fogsz a következő kockán látni, nézed kitartóan. Jóllehet a hosszadalmas kezdésnél - azt el kell ismerni, csodálatosan fényképezett -, ki akartam kapcsolni az egészet, mégsem tettem. Szinte végig azt éreztem, hogy nem nekem való, mégis valahogy, nem tudom megmagyarázni hogyan, de magához láncolt.

Most mondhatnám, hogy árasztja a skandináv morózus hangulatot, de ez nem lenne igaz, mert a magyar depresszió vetül vissza minden kockájáról. Amennyire otthonos és ismerős, ugyanannyira rémisztő és taszító is, hiszen fikció létére nagyon napi. Élveztem a szó sokkal sötétebb és nyomasztóbb módján. Már ha egyáltalán létezik ilyen...

8/10