Richelle Mead: Frostbite (Vampire Academy #2)

Kicsit olyan ezt a sorozatot olvasni, mint tudomást sem venni azokról a be nem vallott dolgokról, amiket mindenki csinál, de senki sem beszél róluk. Tudjátok, mind tudjuk, legalábbis sejtjük, de olyan fura dolog lenne megbeszélni, mert kicsit szégyelljük, még akkor is, ha igazán nincs benne semmit kellemetlen. Ez esetben azonban tényleg kínos, mert az első rész olvasása nem győzött meg a folytatásról, sőt! A sztori tetszett ugyan, viszont sok ponton zavartak a főhősnők. És most mégis itt tartok! A Dermesztő ​ölelés címen magyarul is megjelent második rész belépett az életembe...

Rose lekéste a vizsgáját - úgy néhány évvel-, ezért Dimitri szívességet kér egy igazi legendától, csakhogy az ötórás autókázás után a nagy találkozás helyett csupán egy rakás halottat találnak. Minden jel arra utal, hogy a brutális strigoi támadásban emberek is részt vettem, ami alapvetően megváltoztat mindent. A St. Vladimir teljesen felbolydul és biztonsági okokból karácsonykor minden tanulót, tanárt és a családjukat áttelepítenek egy síparadicsomba, ami még csak nem is szabadon választható. Az ifjú dampyr azonban nem felhőtlen boldog. Dimitri másfelé kacsingat, Lissát teljesen lefoglalja Christian, Mason a sarkában liheg, és ha ez nem lenne elég, Adrian Ivashkov is eltökélten követi. Még az álmaiban is. 

Öt év telt el a Vampire Academy olvasása óta, nem is igen emlékeztem már a történetre, de úgy adódott, hogy az utamba került néhány hete a belőle készült film. Némileg vonakodva, leginkább jobb híján - csak 10 millió egyéb lehetőség lenne, de ugye van az, mikor nincs kedved semmihez - választottam, és jóllehet ezúttal sem ájultam el tőle, azon kaptam magam, hogy elkezdett érdekelni a négy főkarakter további sorsa.  Ezzel pedig egy újabb guilty pleasures sorozatot avattam, mert hiába látom a hibáit - a felnőtt énem tökéletesen tisztában van azzal, hogy legalább 22-27 évvel vagyok idősebb a célcsoportnál -, mégis csak lakik bennem egy 15 éves. Valahol, borzasztóan mélyen eltemetve, mert eddig elkerültük egymást.

Rose pasi problémái minden csak nem szórakoztató, Lissa sosem győzött meg arról, hogy barátságuk határtalan, a védője folyamatosan áldozatot hoz, és maga elé helyezi a Dragomir lányt. A dampyr egyébiránt meggondolatlan, néha alapvető esetekben sem képes összeadni kettőt meg kettőt, és komolyan idegesítően 17 éves. Egyáltalán lehetséges ezt hibának felróni a YA esetében?

Voltak pillanatok, amikor kimondottan pipifakszos lettem hallgatás közben, ráadásul mivel a VA nem egy új sorozat, tucatnyi spoilerbe is belefutottam, ami alapján arra jöttem rá, vannak olyan részek, amik érdekelnek, és rengeteg olyan, ami pedig egyáltalán nem. Már most unom a Dimitri - Adrian duót, ahogyan Rose nyavalygásait is. Értem én, hogy nem lehetnek úgy együtt, ahogy szeretnének, de ez pont elég drámának, nem kell, tényleg szükségtelen egy harmadik. Lissa képességei érdekesek lennének, Christian illik a naivitásához, arról nem beszélve, hogy jó köztük a kémia, és jelenleg ez a lány egyetlen értéke.

Nem lehetne csak egyszer, egyetlen egyszer férfi szemszögből megírni egy ilyen sztorit?! Oké, nyilván rövidebb és lényegre törőbb könyveket kapnánk, jól kontrollált férfi érzelmekkel, kevés picsogással, amit kimondottan élveznék. Vagy, ha már ez nem lehetséges, nem akarja valaki feldolgozni sorozatban? Akkor ugyanis áttekerhetem az érdektelen részeket. Pl. A végzet ereklyéi: Csontváros film botrányosan gáz lett. A két főszereplők kiválasztása teljesen félrecsúszott, nézhetetlené tette az egészet, ezzel szemben a Shadowhunters: The Mortal Instruments sorozat egészen élvezhető. Rendben, még csak a második évad elején tartok, az olvasását pedig befejeztem a 4. résznél, mert felidegesített, de azért valami hasonlót el tudnék képzelni. Na, uff!

Egyébiránt az egész strigoi vonal egyenlőre elnagyolt, bennem leginkább az 1922-es Nosferatura hajaznak. De az érezhető, hogy lesz itt még más is, ami némi reménnyel szolgál, ahogy a könyv eleje és utolsó negyede is. Végre nem akartam fejbe csapni Dimitrit egy nagy vassal, amiért olyan tulajdonságokat lát bele Rose-ba - mert ugye a szerelem vak -, amik ténylegesen nincsenek jelen. Erre kiderült, megvannak azok, csak még a tinisértettség, és úgy egyébiránt a tini hormonok takarják őket.

A történet hirtelen sodorni kezdett, és azon kaptam magam, hogy egyetértek a 15 éves másik énemmel, érdekel, mi lesz ennek az egésznek a vége. És ettől lesz minden igazán ellentmondásos, mert úgy érzem, nem válogathatom ki a lényeget. Már csak azért sem, mert hat részből csak a másodiknál tartok, és ha minden regény elejét és végét hallgatom meg, akkor azt hiszem, kimaradok egy sereg dologból, no meg nem is lenen ildomos, ha már az írónő annyit görcsölt rajta. Igazán kár, hogy nem írt csak egy trilógiát, akkor meglenne rá az esély, hogy nem feszülnék be az egész témától.

Olyan ez, mint beleszeretni a rossz fickóba. Már a legelején tudod, hogy rosszat tesz neked, egyetlen suhintással töri majd össze a szívedet, és mégis, amíg tart, kicsit szégyenkezve és várva az elkerülhetetlent, élvezed. Nehéz ügy, és persze a pontozás is, mert tényleg egyértelműen nem nekem való, szóval fogalmam sincs mi a csudáért akartam egyáltalán folytatni, vagy ha már itt tartunk, most miért gondolok rá, de azt hiszem, előbb vagy utóbb a végére fogok érni. Némi szégyenkezéssel ugyan, de rendkívül kíváncsian.

6/10