Alan Cumming: Not My Father's Son

Tavaly nyár végén elhatároztam, hogy behozom a Popkult, csajok, satöbbi lemaradásaimat, ennek során jutottam el a 113. epizód-ig. Mindig is kedveltem Alan Cummingot, de akkor hallottam először az életrajzi könyvéről. Mivel viszonylag kis eséllyel sétálhattam el érte egy könyvesboltba, arra gondoltam, megrendelem. Viszont az minimum két hét, csakhogy hangoskönyvben azonnal elérhető, csak egy PayPal számla kellett hozzá, nekem pedig szerencsére volt. Így lett a Not My Father's Son az első a sorban, amit azóta számos angol nyelvű társa követett.

Azt mondják, azért van gyerekkorunk, hogy felnőttként legyen mit kianalizáltatnunk magunkból, de néhányaknak sanyarúbb élet jutott, mint másoknak. Alan úgy nőtt fel, hogy az apja rátelepedett az egész családra és pokollá tette mindenki életét. Olyan élvezettel és kitartással, ahogyan csak egy szörnyeteg képes rá. Majd újra próbálta, amikor a gyerekei már felnőttek és sikeresek lettek.  

A választásom nagyon erős kezdésnek bizonyult, Alan Cumming maga olvasta fel a könyvét. Azt gondolom, mindenképpen megrázott volna a története, de hallani a hangján sokkal személyesebb és szívhez szólóbb lett. Folyton arra gondoltam, egy ember sem lehet hirtelen ennyire gonosz. Ehhez valakinek főállású pszichopatává kell válnia, olyannak, akinek minden pórusából süt a feneketlen romlottság. Itt nem arról volt szó, hogy egy részeges férfi, ha kicsit felöntött a garatra végigvert a családján, vagy egy kifáradt anya felpofozza az értetlen, hangoskodó gyerekét. 

Nem mintha ezek nem lennének elítélendő cselekedetek, de egy alkoholista kijózanodhat, kérhet segítséget, egy anya pedig felismerheti, nem is igazán a gyerekeire volt mérges, csak hosszú volt a nap, pokolian fáradt és kimerült, a főnökét pedig nem pofozhatta fel.  Csakhogy ebben a gyerekkorban nem volt feloldozás, enyhülés, az apa tudatosan tett mindent, bár azt gondolom, inkább mániákusan, megszállottan, mint sem ép ésszel. 

A szülei, talán az utolsó pillanatban váltak el, addigra már mindkét fiú kirepült otthonról, és megpróbálta eltemetni, elnyomni magában az élményeket. Továbbléptek, élték az életüket, amikor apjuk telefonja újra felbolygatta az életüket, ezzel felszínre hozva minden, amiről nem akartak tudomást venni. 

Nagyjából ebben az időben történt, hogy felkérték egy rész erejéig a Mit gondolsz, ki vagy? dokumentum sorozatba. A széria híres embereke múltjában kutat és igyekeznek előásni valamit, valamit, amit ő sem tudott. Természetesen Alan tartott egy kicsit a show-tól, közben meg kellett birkóznia az apja felbukkanásával is, érzelmileg borzasztóan megterhelő időszak volt számára. Azt hiszem ez érthető is, de alighanem erősen hozzájárult ahhoz, hogy felismerje a saját démonjait, és ami végső soron a könyv megírásához is vezetett. 

Gyerekként olyan feladatokat kapott, amiken tudta, hogy meg fog bukni, nem volt semmi, amiben megfelelt volna az elvárásoknak, ami miatt a bizonytalanság, az állandó félelem és megfelelni vágyás része lett az életének. Az állandó feszültséggel együtt. Komolyan megdolgozott a sikerért, az elismerésért, azért, hogy felvállalhassa magát. Személyes vallomásai, ébredő szexualitása, a vágy, hogy elkerüljön otthonról, színésszé válása és csendes lázadása, a határok feszegetése, még akkor is, amikor már alig-alig volt rá szükség, alapvetően az apjának szóltak.

Már 7-10 évesen, szinte öntudatlanul elsajátított néhány technikát. A gyerekek erősek, a túlélés érdekében szinte öntudatlanul védik magukat, ha fizikailag nem képesek rá, hát akkor az elméjükkel, a tehetségükkel. És akármilyen borzasztó volt az az élet, hozzájárult ahhoz, aki mára lett, elismert színész - színpadi, musical és film -, humorista, aktivista, rendező, producer és író.  Mert így megy ez, minden, amin átmegyünk formál minket, jó vagy rossz irányba, de a részünk lesz. Viszont eljön az idő, mindenkinél eljön előbb vagy utóbb, amikor fel kell dolgoznia.

Remélem, Alan képes volt rá, és megbocsájtott az apjának, aki annyira haragos volt a világra, aki annyira képtelen volt feldolgozni a sértett büszkeségét, hogy ezért cserébe feljogosítva érezte magát arra, hogy tönkretegyen három életet. Szüksége lett volna segítségre, feloldozásra, támogatásra, ehelyett azt tette, amit sokan tesznek, vélt és valós bűnökért büntette a környezetét. Lehetetlen mindentől elvonatkoztatni az értékelésnél, a fájdalomtól, amit okozott, az örömet, amit eközben érezhetett, és persze önnön fájdalmát, amit elnyomott. És lehetetlen pontozni is.

A stílusa ironikus, édes és fájdalmas egyszerre. Őszinte, végtelenül őszinte. Képtelenség nem a hatása alá kerülni, és nem csak azért, mert hallgattam, szerintem könyvben is borzasztóan nehéz lett volna. És erre, a kiváltott érzelmekre, a mosolyokra, az elhullajtott könnycseppekre, minderre adok pontot.

10/10