Barry Lyga: I Hunt Killers (I Hunt Killers #1) - Gyilkosokra vadászom

Rég kerestem valamit, ami képes helyettesíteni John Cleaver kalandjait, méghozzá élvezetes és ifjúsági formában. Mindig is szerettem a krimiket, tiniként bekapcsolódtak a thrillerek is, viszont ezek kombinációja a YA stílussal viszonylag későn jutott el hozzám - akkor viszont beütöttek. Tavaly augusztusban jelent meg magyarul a Gyilkosokra vadászom, de bevallom, akkor elkerültük egymást. Aztán október elején ajánlgatni kezdte a Goodreads, és akkor végre megtörtént a nagy találkozás.

A 17 éves Jasper "Jazz" Dent ránézésre csak egy egy átlagos tinédzser, közelebbről azonban az egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkos fia. Egész gyerekkorában azt tanulta, hogyan kellene a Jó Öreg Apu nyomdokaiba lépnie. A traumatikus évek egyetlen pozitívuma, hogy képes úgy gondolkodni, ahogyan egy gyilkos teszi, így amikor egy  nő holtteste ismét felkavarja Lobo's Nod városka békéjét, Jazz be akarja bizonyítani, hogy nem az apja fia.    

John Cleavertől eltérően ebben a sorozatban nincs semmi természetfeletti, csak a kőkemény élet, ami eléggé elborzasztó így is. Jazz emlékei bárkit összetörnének, de ő nem engedheti meg magának ezt a luxust. Nemsokára nagykorú lesz, amikor végre szabaddá válik, de jelenleg gondoskodnia kell a beteg nagyanyjáról, akinek takargatja az állapotát, mivel nem szeretne otthonba kerülni.

Barátnője van, aki szereti, és egy nagyon jó barátja, aki kitart mellette, bármi történik. Embernek, kamasznak látják, a seriff se gondolja, hogy köze lenne a gyilkossághoz, de az elsőt még egy követi, és a fiúnak meggyőződése, hogy mindenki azt gondolja, ő áll a dolgok hátterében. Néhányan talán így érzik, mások nem, az viszont nem segít rajta, hogy az újságírók újra és újra megtalálják, és a börtönben ülő apja rémtetteiről kérdezgetik.

Amit érez, az több bizonyítási vágynál, már-már megszállottság. A saját démonjai folyton űzik, nyughatatlan lelke tagad mindent, félt és rettegett gondolatokat, érzéseket, a görcsös ragaszkodását a hétköznapokhoz. Minden rossz, negatív gondolatot a múltjának tulajdonít, fel sem merül benne, hogy emberi dolgok ezek. Partnerei a bűnben, a barátai támogatják és segítik, ami sokat jelent, de ha őszinte akar lenni magához, nem biztos, hogy elég. És ő őszinte magához, ahogy a szálak bonyolódnak, úgy lát meg olyan összefüggéseket, amit a nyomozók nem, és ezzel minden megváltozik.

Szembe kell néznie nem csak saját magával, de olyasmikkel is, amikre nem készült, nem készülhetett fel, és ebben nem segíthet senki. Aki pedig megpróbálja, veszélybe kerül. A fiú, aki képes eljátszani bármilyen érzést, de legbelül üresnek érzi magát, csak egy kamasz, aki elfáradt, aki aggódik, aki fél. A múltja pedig már alig várja, hogy belemártsa a karmait.

Bevallom, teljesen berántott a történet, Jazz tépelődései, a sokszor tisztán tárgyilagos és érzelmek nélküli belső vívódásai olyan vonulatot adtak az egyébként is érdekes történethez, aminek nehéz ellenállni. Meglepő módon elsőre nem sikerült eltalálni a gyilkost - bár benne volt a listában -, mesterien elterelték a figyelmemet, még úgy is, hogy a sztori tartogat néhány klisét.

A történet, a mesélés módja, Jazz személyisége mind-mind ismerős egy kicsikét, mégis új és más. A feszültség folyamatosan építkezik, az átívelő szál várható volt, de olyan esélyeket tartogat a következő részekre, ami már önmagában elegendő a folytatáshoz. Csupán egy ígéret, amiből még bármi lehet, és tényleg ez a lényeg, bármi. Hősünk útja nem egyértelmű, és nem egyenesen vezet előre, és ezt vele együtt mi is elfogadjuk.

Kár tagadni, ebből egyértelmű, hogy nálam beütött. Magával ragadott a történet, a stílus, a karakterek. Látom a hibáit, de amikor valami ennyire jól kezd, akkor meg lehet bocsájtani, hiszen ott van benne az a potenciál, amitől csak még jobb lehet. Természetesen beszereztem a következő részt is, szóval minden csak idő kérdése.

9/10