A sorozat befejező kötete kicsit késve érkezett meg hozzám,
ez azonban nem változtatott azon, amilyen lelkesedéssel kézbe kaptam. Jóllehet
először még alkudoztam magammal, hogy az aktuálisan olvasott könyvemet
félreteszem, de mivel épp a Szellemvárost forgattam, és Dan Wellst
félretenni Dan Wellsért nem tűnt elfogadható indoknak, kivárta a sorát.
John betöltötte a tizennyolcadik évét, és magányosabb, mint
valaha. A következő megálló is csak egy újabb kisváros, ahol lehet, de az is
lehet, hogy nem, tanyázik egy sorvadt. Talán mert magányos, és mert hiányzik az
otthon, amit már évekkel korábban elhagyott, betéved egy temetésre. A
tapasztalata és a rutinja, no meg némileg az elárvultsága biztosít számára egy
helyet a személyzetben, fedelet a feje fölé. Nincs idő a pihenésre, már az első
napján egy ismeretlen férfi vízbe akarja folyatni, és ez meggyőzi arról, jó
nyomon jár.
Annyi ismerős és egyszersmind ismeretlen pont volt a
könyvben! Némileg otthonosnak éreztem, hogy John újra egy temetkezési
vállalkozásban dolgozik, ismét gyakorolhatja a balzsamozást, s csaknem olyan,
mintha otthon lenne. És tulajdonképpen erről is van szó, legalábbis abban az
értelemben, hogy visszatér a gyökereihez. Ennek ellenére nem áll rendelkezésére
a világ összes ideje, attól tart, az FBI szorgos hangyaként a nyomában van,
szóval paranoiásabb, mint valaha. Ami, ha őszinték akarunk lenni, hasznos
tulajdonság, többször mentette meg az életét, mint az ügynökök valaha is
fogják, akik ha elkapják, egyértelműen börtönbe zárják. Nem szép kilátás.
A történet Wellsre jellemzően egyszerre könnyed, sziporkázó
és részletes. John semmit sem bíz a véletlenre, próbál elvarrni minél több
szálat. Szociális kapcsolatok tekintetében kissé rozsdás természete ellenére
valahogy mégis megtalálja a megfelelő szavakat, de az ő erőssége a gondolkodás
és mozaikok összerakása. Laza iróniával tekint magára, a helyzetére, és fogalma
sincs arról, mit hoz a jövő. Méla tekingetéséből aztán igen hamar magához tér,
ugyanis mikor végre felgyorsulnak a dolgok, egyenesen el is durvulnak. Elvégre
minek húzni az időt?!
Az utolsó három rész, vagy ha úgy tetszik, a második
trilógia esetében a borító egységes képet mutat. Első blikkre talán nem tűnik
annak, de mind három esetében jól kivehető az elmosódott halálfej motívum, ami
szörnyre és nem emberre emlékeztető –elvégre akikre vadásznak, nem
emberek. Szerettem ezt a fajta összképet, ami kapcsolatot teremt már a
külsőségek között is. A fordításra ezúttal sem lehet panasz, könnyen olvasható,
gördülékeny könyv, aminek megint pikk-pakk a végére értem.
Az igen rövid, 244 oldalas regény némileg kiszámíthatónak
tűnt, s mégis, a vége szépen meglepett! Sokat gondolkodtam rajta, hogyan
kellene lezárni a szériát, és mivel menet közben jó pár dologra magamtól
rájöttem, azt gondoltam, meg is találtam a megfelelő megoldást. Nos, kiderült,
tévedtem. Talán mert Dexter, a kedves sorozatgyilkosokat gyilkoló
sorozatgyilkos járt az eszembe, kicsit máshogy képzeltem, de Wells 19-re húzott
lapot és bejött. Imádtam, pont ezért tagadhatatlanul rosszul esik, amiért
elérkezett a búcsú ideje, ez ellen azonban semmit nem tehetek. Legfeljebb újra
kezdem az egészet elölről…
9/10
Magyar kiadó: Fumax
Fordító: Rusznyák Csaba
A bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése