Úgy kezdődik az őrület...

...hogy azok az apróságok, amikre korábban odafigyeltél, többé már nem érdekelnek. És most nem arra gondolok, hogy nem fürdesz két hétig, és a fogkrémet tubusból majszolod, mert az inkább a folyamat vége, hanem olyasmire, hogy korábban kínosan ügyeltél rá, ne énekelj hangosan az utcán. Jóllehet dalra még most sem fakadsz, de már nyugodt lélekkel eltátogod a kedvenc számod szövegét. Mindig, amikor hallod, de néha olyankor is, amikor nem. No meg azelőtt nem táncoltál a járdán, viszont mostanában előfordult, hogy néhány lépést ellejtettél, ahogyan ősszel is átszellemülten rugdostad a faleveket. Térdig, esetenként csak bokáig merültél a száraz kupacban, és élvezed, ahogy ropog. Rendben, ezeket néha korábban is csináltad, de mostanra eljutottál addig, nem nézel előtte körbe, és nem érdekel az sem, ha látja valaki.

És még úgy is kezdődik, hogy elhiszed, szabad és független vagy, nem érdekes mások véleménye, nem függsz a társadalmi elvárásoktól. Büszke kívülállóként élsz, akit vagy megért a környezete vagy nem, de ez is csak ritkán érdekel. Úgy egyébként sem izgatod magad lassan már semmin, vagyis nem olyasmin, ami régen dühített. Megtanultad elengedni a dolgokat. Legalábbis ezzel hízelegsz magadnak, valójában agyvérzést kapsz a szűk látókörű, begyöpösödött, korlátolt emberektől. Valahogy akként látod őket, mint az égetésre sorakozó potenciális boszorkány jelöltek az inkvizíció embereit, félelmetesnek.

Szeretnéd azt hinni, hogy ez a kis utálkozás megbocsájtható. Néhány éve még szelíd mosollyal szemlélted őket, vicsorogva, mégis vidáman, és imádkoztál azért, hogy Isten áldja meg valahányukat némi józan ésszel, akár a saját károdra is. Mára azonban pontosan tudod, senkinek sem adhatsz, neked is fogytán van - ez alighanem már a korral jár -, és nem, bármennyire vágyod, nem szeretgetheted meg szegény és üres fejüket egy nagy vassal. Szóval elfordulsz, hiszen erről szintén csak te tehetsz, mert túlolvastad magad, s míg a túl okos bizonyos szempontból mégiscsak ostoba, addig a ténylegesen ostoba legalább nem süllyedhet tovább, amiből az következik, az őrület a könyvek miatt is kezdődik.

Egész életedben sok időd jutott gondolkodni, s mivel némelyek számára egy értelmes mondat összerakása is komoly kihívást jelentett, sosem találtál másokkal könnyedén hangot. Megharcoltál minden egyes önálló felismerésért, tehát mostanra tudod, az őrületed az életeddel együtt kezdődött. Azzal a sok eszmével, amit magadba szívtál, de ritkán fogadtál be feltétel nélkül. A képekkel, amik a fantáziád képlékeny határait a végtelenbe tolták, meg még kicsivel tovább. A makacsságoddal, mert elhitted, hogy az egyéniséged dédelgetendő kincs, az eltökéltségeddel, mert igaz, nem voltál soha nagyravágyó, azért azt tudtad, hol az a kevés, ami boldoggá tesz. És persze a gőgöddel, amivel sosem értetted meg mások akarása szülte szükségleteit.

Néha mégis normálissá válsz, ha röpke időre is. Például amikor a szabad szellemed elvonszolod munkába, családi és baráti összejöveteleken veszel részt, és amikor megérted, az őrület legalább annyira a részed, mint a szemöldököd. Élhetnél nélküle, de akkor ránézésre is árulkodó lenne a hiánya, hiszen még most is jólesőn emlékszel arra, amikor beköltözött. Kényelmesen befészkelte magát, és beszélni kezdett, megállás nélkül, folyamatosan, kibírhatatlanul. Nem maradt más választásod, amikor már belefáradtál a hallgatásába, befogtad a száját. Talán másokat becsapna, azt gondolnák, mégis csak elment, vagy megsértődve erőszakos beavatkozásodtól téli álomra hajtotta fejét, de téged nem vert át, úgy ismered, mint a tenyeredet. Pontosan tudod, az őrület immáron a csendedben lakik.