Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Idei törekvéseim egyik alappillére, hogy ledolgozok néhányat a több éve porosodó könyvek okozta elmaradásból, és eme szándékomnak első áldozata lett Márquez könyve. Negatív kép élt bennem róla, talán azért, mert egy kedves ismerősöm azt mesélte, ez a kedvenc filmje. Ez még önmagában nem ok, de mivel szinte csak a romantikus műfajt részesíti előnyben, pont azt, amit önmagában csak igen ritkán fogyasztok, látatlanban eldöntöttem, nem nekem való. Innen látszik, bárki tévedhet. Sőt, még én is!

Juvenal Urbino doktor a vasárnapi mise előtt azonosítja barátja holttestét. A barát öngyilkos lett, ami minden bűn legnagyobbika. Felesége, Femina Daza némileg álszentnek tartja férje álláspontját, s mikor ugyanazon a napon a férfi életét veszti, a hetvenéves nő életébe visszatér gyerekkorának minden emléke, és vele Florentino Ariza, aki levelek áradatán keresztül bombázta szerelmével, és hűségesen várt rá, míg ki nem adta az útját, és vár most is, miközben az urát temetik. 

Minden előjel ellenére nem egy klasszikus romantikus regény, vagyis az, de csak amolyan Márquezes módon. A történet összetett, több mint ötven éven keresztül kísérjük figyelmemmel, ahogy először két majd később három ember élete végérvényesen összekapcsolódik. Újra és újra keresztezik egymás útjait, miközben mégsem együtt, legfeljebb egymás mellett haladnak.

Urbino doktor szép és boldog életet élt felesége oldalán, nem is sejtve, hogy van valaki, aki ugyanolyan reménytelenséggel, véget nem érő odaadással szereti. Fermina Dazát kielégíti ez az élet, két gyereket szült a férfinek, akit talán nem szeretett az elején, azonban megtanulta szeretni, mert az ura okos, művelt és gyengéd volt vele. Mindig. Még az első éjszakán is. Apja tudatosan próbálta elszakítani Florentino Arizától, azonban a férfi útját mégis saját döntése alapján adta ki. A hoppon maradt szerelmes pedig türelmesen várja, míg eljön majd az ideje, miközben felette is eltelik néhány évtized, s a napok folytonossága őt is elsodorja.

Az életük leírva, az apró viták, szerelmi kalandok, persze különböző személyekre leosztva, a sok reménykedés, magányos gondolat rendkívül megkapó. Nehezen szántam rá magam, hogy elkezdjem, cserébe pedig nem tudtam letenni. A mondatok folyamatosan ömlenek, ahogyan a Száz év magányban is találkoztam velük. Egyikből következik a másik, mintha ugyanazon a gondolaton haladnánk végig, hömpölyögnek, áradnak, néha  csak csorognak, de a végén valóban kilyukadunk valahová.

Elképesztett Florentino Ariza odaadása és tulajdonképpeni ostobasága, ahogyan hiszi, eljön még az ő ideje, mert ebből a hármasból ő az egyetlen, aki látszólag lemondott bizonyos dolgokról ezért a reményért. A többiek hétköznapjai úgy telnek, hogy fogalmuk sincs erről az áldozatról, de ha lenne, akkor sem érdekelné őket. Tudtam azonosulni ezzel az őrülettel, amit szerelemnek hívnak, miközben szerettem, ahogy Juvenal Urbino függ a felségétől, ahogy ragaszkodik hozzá, és azzal is, ahogy az asszony pontosan tudván ezt, szereti férjét. Miközben ott van az összes idegesítő apróság, amin lehet civakodni vagy haragudni.

Nem tudom, miért vártam vele eddig, de imádtam minden pillanatát. Persze nem haladtam vele olyan gyorsan, mint egy ponyvával, Márquezt ízlelgetni és érezni kell. Figyelni rá, értelmezni, és nem meglepődni semmitől. Az álszentség még véletlen sem érintette meg az irodalmi Nobel-díjas kolumbiai származású írót. Engem mindenesetre újra és újra megbabonáz, ahogy sok esetben, ezúttal is Székács Vera tökéletes fordításán keresztül.

10/10

Magyar kiadó: Magvető
Fordító: Székács Vera