Érdemrendes elmélkedés - (Variálós vasárnap #41)

Bizonyára találkoztatok már a hírrel, mivel nincs benne semmi új és meglepő, de november 22-én, az amerikai elnöktől 21 meghatározó személy Elnöki Szabadság Érdemrendet kapott. A lista rendkívül színes, tévés személyiségek, sportriporterek, felfedezők, milliárdosok, színészek, sportolók, matematikusok, építészek, doktorok és még sorolhatnám, de van bennük valami közös, olyasmit képviselnek, vagy képviseltek, ami a hasznára vált, vagy mind a mai napig válik az államoknak. Nos, a listát elnézve, a legtöbb személyt világszerte ismerik, és a hatásuk elvitathatatlan.

Persze nem is magyarok lennénk, ha nem fanyalognánk egy kicsit, mert ugye az nagyon megy, az elismerés meg nem igen, és jó szokás szerint mondhatnánk, hogy a leköszönő elnök még utoljára hozzávágott a kedvenceihez egy-egy kitüntetéssel, de az a helyzet, hogy a jelenlévők közül senki sem utasította vagy küldte vissza postán. Politikai és egyéb állástól függetlenül nem volt senki, aki úgy gondolta volna, a jelenlévők nem érdemlik meg az elismerést, és olyasmiért lapogatják őket háton, ami megosztó lenne.

Ellent nem azért tüntették ki, mert leszbikus, hanem azért, ahogy örömet okoz az embereknek, miközben elfogadásra, szeretetre tanít, Bill és Melinda Gates sem a Win10-ért kapott egy baráti pacsit, hanem mert a nevükhöz főződő alapítvány sok milliárdot szánt arra, hogy jobbá tegye mások életét. Ó, igen, már hallom, ahogy többen felhorkannak: Ha annyi pénzem lenne, én is jótékonykodnék! De az a szomorú igazság, hogy ez nem valószínű. Rengeteg embernek van tengernyi pénze, és a sajt luxusán kívül mégsem használja semmi értelmesre.

Grace Hopper nem csak egy lesajnált matematikus, ahogy az ő korában minden nő, és Margaret Hamilton sem csak egy anya, hanem úttörő egy olyan területen, ami akkor még nem is létezett. No, nincs az anyasággal semmi baj, de a nőket gyakran lebecsülik, ha olyan területen dolgoznak, ami a közvélemény szerint nem nőnek való, majd közvetlenül ezután megkérdőjelezik azt is, milyen anya egy ilyen! 

Dick Garwinnak sem a hidrogénbombát köszönték meg, hanem például azokat az ötleteket, amikből kialakult az érintő képernyő, a GPS, és még egy tucatnyi más. Robert De Niro, Tom Hanks  és Robert Redford nem csak egy színész, ahogyan Kareem Abdul-Jabbar és Michael Jordan sem csupán egy sportoló.

Az embereket nem lehet csak egy szempontból, mondjuk pont szemből megítélni. Mind hatással vagyunk egymásra, akármit is teszünk az életünkkel. Persze jó lenne, ha csak pozitív dolgokat tennénk, éreznénk és beszélnénk közben, de az élet nem ilyen. És néha nem értünk egyet, de nem is kell! Néha nehezünkre esik elfogadni, ha valaki jobb nálunk, de emberek, lehet most ezzel sokkolni fogok többeket, mindenkinél van valaki, aki jobb. Ha nem most, akkor majd lesz, és meg kell vele barátkoznunk!

Nálunk lassan már minden politikai döntés, és nem feltétlen azért, mert a politikai tényleg tudatosan beleszól, hanem mert egy réteg újra arra tanítja a gyerekeit, hogy szépen hajtsa le a fejét, fogja be a száját, ne ellenkezzen, mert ő maga is ezt teszi, és ebből nem lehet baj. Mielőtt elmond egy viccet, végiggondolja, nem sért-e meg vele valakit, vagy nincs-e benne olyasmi, amit alapján beárulhatnak a főnöknek, az akárkinek.
Mondhatnám, hogy újra a 10 millió sutyorgó országa lettünk, és egymást jelentgetjük fel, mert azzal legalább megy az idő, de valójában már feljelenteni is egyre kevesebb embert lehet, olyan ütemben távozik innen mindenki. Én pedig ismét azon kapom magam, hogy már sokadjára itt maradtam egyedül, és ki tudja miért, még mindig nem akarok elmenni.

De ne legyünk igazságtalanok, talán az amerikaiak épp úgy fanyalognak néhány választotton, ahogy idehaza mi szoktunk, de a helyzet az, ha teszik is, akkor nem olyan oldalakon, amiket én olvasok - mert bár tanulságos is lehetne, de KKK online híroldalát nem lapozgatom. És nem, nem hiszem, hogy ott minden jobb, soha nem is hittem, ezért is nem mentem el, de miközben hallgattam Barack Obama beszédét – zseniális kreatív stábja lehet –, és a fel-felcsapó nevetéséket, nem tudtam másra gondolni, mint hogy (tisztelet a kivételnek) idehaza néhányan el sem mennek, és akik igen, azok is görcsölnek. Mert megilletődnek, mert nem tudják, hogy kell viselkedni, elfogadják a kitüntetést, de nem fognak kezet azzal, akitől kapják. Ha meg igen, akkor este meggondolják magukat és visszaküldi. Esetleg megszólják azt, aki véleményük szerint nem viselkedett elég ünnepélyesen, kenetteljesen, szóval ahogy szerintük kell!

Ez a huszonegy ember természetesen viselkedik, sírnak, nevetnek, néha unatkoznak, párszor elbambulna, nem vettek százezrekért új ruhát, kalapot és kesztyűt, mégis mindenki átérzi és érti, miért van ott.

Az ünnepélyes viselkedésről meg annyit, előtte Ellen DeGeneres, a kockás öltönyében, még rendesen megkavarta az állóvizet. Úgy kezdet, hogy a szállodában hagyta a személyiét, aztán miután beengedték a Fehér Házba, még arra is rá tudta venni az egybegyűlteket, hogy csinálják meg vele a Manöken kihívást. És tudjátok, mi van? Mindenki beállt játszani. 

És nem, nem szeretnék ott élni, azt sem szeretném, ha az ottani oktatást honosítanánk meg idehaza, és még egy sereg dologra nem vágyom, amiért majmolni illik őket, de ha valamit, akkor ezt eltanulhatnánk.

Ha van kedvetek és időtök, nézzétek meg az 1 óra 7 perces videót az átadásról, tekintettel arra, hogy 21 embert tüntettek ki, nem is hosszú. Vagy/és olvassátok el a ceremónia szövegét. Most lehet, hogy velem van a baj, de tényleg élveztem.