Kéjlak

Néha csak úgy, minden ok nélkül, megnézek egy filmet. Előfordul, hogy valamelyik színész miatt érzem az erős késztetést, és az is, hogy egyáltalán nem csigáznak fel a szereplők, az alapötlet mégis megfog. A Kéjlak ebből nagyjából minden kategóriának megfelelt: nem tudtam róla semmit, de a címe, mi más, elkapta a szemem, aztán a plakáton kiszúrtam Karl Urbant, végezetül megnéztem az előzetest, és úgy éreztem, éppen itt az ideje egy jó kis thrillernek.

Az öt régi barát, csak hogy elkerülje az árulkodó pénzforgalmat, hotelszámlákat, közös lakást tart fenn. Igazi legénylakást, ahol nem éri őket utol mindent látó feleségeik szeme, és ahova felvihetik az aktuális szeretőiket. Hogy ki és miért megy bele, szinte mindegy is, mind megkapják azt, amit remélni vágynak, egyesek még többet is, a szabályok pedig igen egyszerűek. Szinte észrevétlenül válik napi rutinná a kéjlak használata, ám a férfi-paradicsomban váratlanul viharfellegek gyűlnek, amikor egy ismeretlen, de tökéletesen halott nőt találnak a közös ágyukban.

A 2008-as belga krimi feldolgozása – amit akkoriban egyszerűen csak Loftnak hívtak, névelő nélkül –, nem sokat késett. Már 2011-ben eladták a feldolgozáshoz szükséges jogokat, de meglehetősen szokatlan módon a rendező és a forgatókönyvíró (Wesley Strick átírásaival) is azonos. Arról nem beszélve, a producereknél is találhatunk némi átfedést, de ami mindenen túltesz, hogy Matthias Schoenaerts mindkét feldolgozásban eljátszhatta egyazon karaktert.

Nem láttam az eredeti filmet, de mindenhol azt olvastam róla, hogy zseniális az ötlet, valami mégis hiányzik, magyarul, dacára a kitűnő lehetőségeknek, a készítők elbuktak a megvalósítás rögös útján. Senki sem érti, mikor és hol történt, de váratlanul már nem élt, lüktetett a sztori. Ezért arra gondoltam, mivel az eredeti gárda pátyolgatja az új produkciót is, arra használják fel ezt az új lehetőséget, hogy kiküszöböljék a hibákat – sajnos azt már nem állíthatom, hogy túl fényes eredménnyel jártak.

A történet több idősíkon játszódik egyszerre: azon a reggel, amikor felfedezik a hullát; a jelenben, amikor gőzerővel folyik a rendőrségi kihallgatás, és különböző múltbeli síkokon, csak hogy mindenki számára összeálljon a történet háttere. Ez különösen fontos szál, hiszen ebből jövünk rá, hogy sokan nem azok, akiknek gondoltuk őket. És máris van itt némi furcsaság: ha a szálak közül összevetünk kettőt, jól működnek együtt – például a múlt és a reggeli történetek, vagy ez utóbbi és a kihallgatások szuperek, de együtt a három… Hát nem annyira. Szétszabdalja a figyelmet, megzavar a koncentrálásban, szóval kizökkent a filmből.

A színészekre viszont nem lehet egy rossz szavam sem, Karl Urban nem az a kimondott drámai színész, viszont a karakterét tökéletesen uralta. James Marsden a szívem csücske az X-men óta, Eric Stonestreet szókimondó, tapintatlan, mondjuk ki, igazi sudribunkó alakítása is kiváltotta belőlem a szükséges érzelmeket. Bár Wentworth Miller nem igazán brillírozott A szökés óta, ezután talán mégis kaphat néhány jobb szerepet, no és Matthias Schoenaertsről is zokszó nélkül elhiszem, hogy ő a zűrös és erőszakos testvér. A női szereplőink, legalábbis a feleségek, egyszerűen elképesztőek, még ha epizodisták is, tehát nem, nem várhattunk ennél többet tőlük, és mégis! Miközben ez egy tipikus, férfiközpontú, ironikus viccekkel átszőtt darab – kimondottan szórakoztató –, és szépen játszik a feszültséggel is, mégsem tudom leplezni a csalódottságomat.

Ebben a sztoriban szimplán csak nem volt több. Ugyanazt érzem, mint amit az eredeti filmmel kapcsolatban sorolnak a kritikusok: ez egy nagyon jó sztori, érdekes, izgalmas, feszültséggel teli, valahol valami mégis elcsúszott. A film végén egymást követik a nagy fordulatok, amik nem leptek meg különösebben, és ha nem is találtam ki mindegyiket, addigra már rég elvesztette a figyelmemet Erik Van Looy remeke. Most már mindenképpen meg kell néznem az eredeti darabot, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy ha lecserélik a rendezőt, és nemcsak amerikanizálják kissé a forgatókönyvet, hanem a főbb elemeket meghagyva átírják azt, mennyivel nagyobbat szólhatott volna. Annyi lehetőség volt a sztoriban, annyi kihasználatlan esély. Talán majd harmadjára…

7/10

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.