A lehetőségeink, akár a tűrőképességünk végesek. Csakhogy az, kinél és hol húzódik meg ez a határ, már teljesen különböző. Hogy mitől függ? Alighanem mindentől. Hogy hol és milyen körülmények közé születtünk, milyen mintát hozunk otthonról, a szüleink mire tanítottak, hány évesek vagyunk, milyen a fizikai állóképességünk, van-e velünk született rendellenességünk, esetleg pszichológiai zavarunk. Nem mindegy a nemünk és a felekezeti hovatartozásunk sem, sem a munka, amit végzünk, vagy a hobbink, amit élvezünk. Minden tulajdonság egyedi képet rajzol egy emberről, vagy inkább minden érző lényről. És miközben a valóság erős öklével döngeti az ajtónkat, jóleső érzéssel bújunk meg a sötétben valamivel, ami álomba ringat, valamivel, amit élvezünk. Lehet ez egy jó könyv, videojáték, film vagy társasjáték, ami azt a célt szolgálják, hogy kiszakadj kicsit a mindennapokból.
És persze minden tulajdonsággal felvértezve ítélkezünk, mert így kényelmes, és mert ekként nem kell szembenéznünk a saját hibáinkkal. Másra bélyeget sütni a legkönnyebb. Ő tehet róla, az ő hibája, ő kérte. Miért nem tesz ellene? Miért nem költözik vagy menekül el? Könnyebb hibáztatni az áldozatot, hiszen a viktimológia is azt tanítja nekünk, miként válik valaki célponttá - ami tévedés, valójában ez a tudományág az elkövető és az áldozat közötti kapcsolat felkutatásával foglalkozik. Mi pedig azt hisszük, csak az válhat célponttá, aki "tehet" róla. Kihívóan öltözik, gyenge, elszigetelt. Az most mindegy, hogy ez nem feltétlen igaz, és az is, hogy ha én combig sliccel szoknyát veszek fel sincs senkinek joga megerőszakolni. A statisztikák szerint sok gyereket erőszakolnak meg akár pókemberes pizsamában, és ha nyakig felgombolkozik sem kerülheti el senki a sorsát, ha már valaki kinézte. Indiában szinte percenként erőszakolnak meg nőket, pedig a szárik nem combközépig érnek, és a csadorban öltözött nők becsületét sem óvja meg semmi.
Mindenkivel megesett már, hogy valami nem az volt, mint első gondolta, de aligha lepődött meg annyira, mint tavaly egy új videojáték bemutatójának a nézői. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy bár véresnek meglehetősen véres a bemutató, mégsem fantasy, sőt, sokkal inkább valóságos.
A történet szerint az egybegyűltek egy előzetest láthatnak Elika menekülése nevű játékból. Pont úgy kezdődik, ahogy az elvárható hasonló esetben. A házigazda összefoglalja tömören az események, és ecseteli, mostanság mennyire népszerűek ezek a típusú játékok.
A közönség akkor lepődik meg először, mikor kiderül, egy hét éves kislány bőrébe fognak bújni, és csak rajtuk múlik, hogy túl éli-e a háborús helyzetet, miközben többek között éhezik.
Mire odaér, hogy az Elika egyik testére meghal, miközben őt védi, a másikat pedig megsebzi egy golyó, nem is beszélve a kolerában haldokló édesanyjukról, már sugdos a terem.
- Velem vagytok még? - kérdezi.
- Nem, már rég elvesztettél - érkezik a felelet.
A lány megszökik és eljut a menekült táborba, ahol nincs élelem, víz, eszközök, sem senki, aki segíthetne, viszont betegségek igen. A hétéves lány pedig eldöntheti mit választ, prostituáltnak áll, hogy etetni tudja a kistestvérét, vagy éhen halnak. Te hogy döntenél? Ezen a ponton néhányan már elhagyják a termet.
A dél-szudáni helyzet sokak gyomrát felfogadta, hiszen ami túlzásnak tűnik egy videóban valahol csak egy átlagos nap. Sokan azt sem veszik észre, ami a szomszédjukban zajlik, és akkor is elfordítják a fejüket, ha a családjukban történik valami, de a határainktól messzebb már végkép ritkán tekintünk, erre jön az UNICEF, és rábök egy térségre, ahol nincs választásod, mert oda születtél.
A valóság sokkal sokkolóbb a kreatív írók által megálmodott forgatókönyveknél, mégpedig azért, mert semmi sem olyan változatos, mint az ember, aki erőszakra készül. Nagyon fantáziadúsak vagyunk a saját igényeink kielégítésében, de borzadva takarjuk el szemünket másé láttán.
Én magam is nézek thrillereket, mert szeretek borzongani, és mert szükségem van arra, hogy miután tövig rágtam a körmöm, valamint percenként felugráltam a székből, biztosan tudjam, a világ egyensúlyban van. Mindenki, aki árthatna nekem meglakol. És persze fogalmam sincs, mihez kezdenék akkor, ha egy könyves találkozón nekem vetítenének, ráadásul teljesen váratlanul valami hasonlót. A való életben egyáltalán nem bírom az erőszakot, nem pártolom vagy szentesítem semmilyen formáját, kezelni is képtelen vagyok, mégis szeretném azt hinni, legalább nem dugom homokba a fejem.
Hálát érzek mindenért, amit átélhettem, azokért a rossz dolgokért is, amik akkor mérhetetlen fájdalmat okoztak, mert most elmondhatom, szerencsés vagyok, pusztán azért, mert ide születtem.
Azt nem tudom, hogy a vetítés egy pontján elhagynám-e a teremet, de egy biztos, azok, akik akkor maradtak, megtanultak valamit saját magukkal kapcsolatban. Te hogy döntenél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése