Rick Riordan: The House of Hades (The Heroes of Olympus #4)

A harmadik kötet után rágtam a körmöm, hogy mikor jelenik meg az olcsóbb kiadás, de amikor megvettem, nem mertem belekezdeni. Nézegetem a könyvet szinte minden nap, és fogadkoztam, hogy majd holnap. Csakhogy az a holnap egyszerűen nem akart eljönni.
Erre több oka is volt:
1. a harmadik rész vége után már ellőre rettegtem;
2. az ötödik rész megfizethető kiadásban még odébb van.
Aztán egyszer csak meggondoltam magam, és ahogy ilyenkor lenni szokott, most is megbántam, hogy eddig vártam vele.

A csapat két részre szakadt, és bár nem tudnak egymásról semmit, mindenki egyként küzd a közös célért. Be kell zárniuk a halál kapuját, hogy a szörnyek, ha már egyszer megölték őket, maradjak halottak. Legalábbis az újjászületésükig. Az idő szorít, a két csapatnak egyszerre kell adott helyre érnie, és ahogyan mindig, most is az életük a tét.

Az előző rész vége valószínűvé tette, hogy ezúttal a téma maga sokkal komolyabb lesz, és ettől akár megváltozhat minden. Kevesebb a poén, viszont a háttérszálak, a szereplők mozgatórugói, gondolatai sokkal nagyobb teret kapnak.
Ahogyan eddig is, a könyv most is alapvetően egy adott karakter fejlődésre koncentrál, még akkor is, ha váltott szemszögből kísérjük figyelemmel a történeseket. Most először esik meg az is, hogy előbb-utóbb az összes szereplőnk megszólal, legalábbis az eredeti hétből. Írtam az előző résznél, hogy ennyi szereplővel óhatatlanul is széteshet a sztori, de ami az igazán döbbenetes, kedvenc ifjúsági szerzőm megtalálta a tökéletes egyensúlyt. Azt amiről nem hittem el, hogy létezik. Ennek érdekében vannak állandó hozásszólóink, és olyanok is, akik csupán egy-két fejezet erejéig jelennek meg. Bravúros!

Riordan mesterien váltja a nézőpontokat, és bár tény, hogy most is a lányok muzsikálnak gyengébben - nyilván velük nehezebb azonosulni -, erősebbé váltak minden szempontból. Kimondottan élvezetes olvasni az ő gondolataikat, érzéseiket is, főleg, mert ezúttal is felbukkan egy isten, csak nem az, és nem ahhoz a félistenhez jön, akit és akihez vártuk.

A történetben van némi kiszámíthatóság, de azt azért elmondhatom, ezek a fordulatok is kétesélyesek voltak. Nem tudtam egyértelműen megmondani, mi fog történni, azt viszont jó közelítéssel előre láttam, merre sodor a fantázia.
A poénok száma jelentősen csökkent, ezért jól meg kell becsülni minden kis mosolyt, azonban az a fordulat, amire már az első szériából vártam, végre megtörtént. Imádom, persze nem kizárt, sokaknak új lesz, még inkább meglepő, de mint tudjuk, nem éppen én vagyok a célközönség. És hát Riordantól kicsit furcsának tűnik, de egyszersmind briliánsnak is. Főleg azért, mert nem egy fő vonulatról van szó, ennek ellenére nem törpül el a többi mellett.

Összességében nagyon könnyen olvasható, izgalmas, fordulatokban gazdag, bár kissé komolyabb könyvet kapunk. Nincs meg benne az a fajta könnyedség, életigenlés, mint ami megjelent az Az utolsó olimposzi-ban, van azonban heroikus küzdelem, harc az életért, fanyar és ironikus humor, no meg fantasztikus karakterek. Mivel a régebbről ismert hőseink idősebbek lettek, megváltozott némileg a hozzáállásuk is, az újabb srácok pedig kénytelenek felvenni az ütemet. Ezzel azonban nincs semmi gond, furamód csak feszesebb lett a sztori.

Szükséges mondanom, mennyire szerettem? Nem hiszem. Most jön az a rész, amiben kifejtem abbéli neheztelésem, hogy a következő rész olcsóbb kiadása még soká jön, de az az igazság, hogy május szinte már itt is van. Csak néhányat kell aludnom addig...

10/10