A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #10 - az ügyvéd

 Nem maradt más megoldás. Ezért a tömeges hallgatásért nagy árat fizetne, márpedig erre nem hajlandó. Jelenleg minden nappal csak növelte a távolságot az igazság és a hazug hallgatás között. Úgy döntöttek, akármennyire kemény menet lesz, talán kihat majd az ügyvédi engedélyére is, felvállalja a konfliktust. Nincs értelme várni, a jövőbeli terveiket veszélyeztetheti ez a rendkívül kényes szituáció. Semmi sem tiltja, hogy olyan ügyben lássa el a védő szerepét, amiben tanúként hallgatták meg, mindenesetre nem szerencsés helyzet, aminek a takarásában kihátrálhat. Mert más dolog tanúként megjelenni, és megint más, ha a nyomozás akadályozása miatt megvádolják. 

 Jól ismerte Aylwardot, tudta, hogy észrevette a furcsaságokat, és azt is, nem tud velük mit kezdeni. Az agyában ott ülnek a piciny darabok, amik nem illeszkednek sehova. Csupán egy aprócska lökésre van szüksége, és máris összeáll a kép. Biztosra kellett mennie. Szívesség egy ügyvédkollégától, kis udvarlás a vendéglátó feleségének, a leggyengébb láncszemnek, és máris biztosra vehette a győzelmet. Vagy a bukást. Persze minden csak nézőpont kérdése. 

 Szinte látta maga előtt a pillanatot, amikor a nyomozó ráharapott a csalira, sokkoló lehetett a számára. Vagy nem. Végül is, mosolygott magában, ismerik egymást már néhány éve, és most felfelé tart a lifttel. Már csak néhány perc. 

 Elszakította tekintetét a kilátásról, amivel egyszerűen képtelen volt betelni, és visszafordult az íróasztalához, ahol precíz rend uralkodott. Néhány éve még nem a saját érdeme volt. Akkor azon típusú emberek közé tartozott, akik élvezték és igényelték maguk körül a rendet, de ennek fenntartásához nem sokban járultak hozzá. Próbált mindent visszatenni a helyére, nem szétdobálni a dolgait, csakhogy az, hogy próbált a legtöbb esetben nem volt elegendő. Most azonban olyan akkurátus, ami már-már kórosnak tartandó.
 Összeszorított öklére nézett és megpróbált lazítani. Még ha az arca merev és érzelemmentes is, a teste folyton árulkodik az átélt traumáról, ahogyan a rémálmai is. Valószínűtlen és érthetetlen ez a félelem, főleg, hogy ismeri a fogva tartóját, de nem dédelgetett magában ábrándokat, egyértelműen nem dolgozta fel az esetet, és talán soha nem is fogja. Lassan mégis felismerte, a legnagyobb gyengéje egyben az erőssége is. Rákényszerítette, hogy máshogy tekintsen maga körül a világra, és lehetővé tette, hogy a jövőben valami egészen mással, valami sokkal élvezetesebbel foglalkozzon.  
 De előbb a nyomozó van soron.

 Aylward feltűnésmentesen nézett körbe. Még sosem járt az irodájában, holott jól tudta, hol van. Mindenki tudta. Kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas karosszékben, ujjai finoman, szinte észrevétlen simították meg a karfa borítását. Szeme óvatosan pásztázta a környezetét, egy pillanatra megakadt a kilátáson, aztán tovább siklott. Mindent észrevett, a neves fotóművészek képeit a falon, hogy nincs egyetlen festmény, hivalkodó diploma - mert az egy képkeretben a könyvespolcon csücsül, alig észrevehetően -, vagy hírességekkel közös kép, de még csak családi fotó sem. Szemre vette a könyvek gerincét, az egyszerű berendezést, és legvégén őt magát, ahogyan a vagyonokat érő asztala mögött ül, előtte szigorú rend, emblémás papírok, Montblanc tollak - bár  a kedvence nincs köztük -,és egy olyan kávéscsésze, amiből egy darab többe kerül, mint egy állami bérből élő rendőr havi fizetése. Végül újra körbenézett, hogy biztosan meggyőződjön róla, minden egyszerű és letisztult, a fotel sem bőr, de a pénzért kapható legjobb minőségű, ahogyan minden más is méregdrága.
 Látta, ahogy a nyomozó fejében mindez összeáll, hiszen ha valaki, akkor ő nagyon is jól ismerte a fényűzést. Temérdek pénzt örökölt, egy régi kastélyban lakik, saját sofőr fuvarozza, aki a rangja miatt természetesen megilleti. Noha  nem hivalkodik az örökölt vagyonával, de már rég nem érzi azt sem, hogy szégyellnie kellene. Saját bőrként viseli, úgy, ahogyan kevesen képes, és jóllehet hivalkodónak tarthatná az ő modern gazdagságát, a szeme mégis elismerően villant. Mert egy kevés pénzt ő is kapott a szüleitől, de ez a gazdagság, ez sosem volt a jó nevű, módos apjáé, aki még mindig görcsösen ragaszkodik a régimódi ügyvédi irodájához. Ezért is alapított külön céget.
 Vendége előhajolt, és magától érthető eleganciával felvette a saját csészéjét. A neveltetése védelmet nyújtott a legtöbb helyzetben, a munkája, amit szerelemből csinált, pedig a maradékban. Ezzel az öntudattal keverte meg a teáját, miközben a kanala véletlen sem koccant porcelánhoz.
  – Remélem ízlik   – szólalt meg percek óta először, amire a nyomozó finom félmosollyal válaszolt.
  – A Silver Tips még soha sem okozott csalódást.
 Már nem is csodálkozott azon, hogy a nyomozó felismerte a márkát. Bár azt mondják, a sok dohányzás eltompítja az ízlelőbimbókat, azért jól esett a ki nem mondott elismerés. Ha nem is a világ legdrágább teájáról van szó, azért előkelő helyen áll a sorban, és eddig senki, egy vendége sem tudta beazonosítani.
 – Nos, minek köszönhetem a szerencsét, nyomozó? Jelenleg, ha jól emlékszem, nincs olyan ügyfelem, aki az ön érdeklődésére számot tarthatna.
 – Azért ez erős csúsztatása a tényeknek, mindenesetre a jelenlétem oka nem érint harmadik felet. 
 Udvariasan beszélgetnek, mosolyognak, szép kerek mondatokban diskurálnak, miközben pontosan tudják, mire gondol a másik. Hiába, ezt a játékot így szokás játszani. Senki nem kiállt fel megelőzve a kérdést: Igen, én voltam! Bűnös vagyok! Terelnek, hárítanak, ködösítenek, nem ismernek be semmit, és miközben várják az alkalmas pillanatot, csak bájolognak. Épp úgy, mint két felettébb nyájas ember. Persze ez a jelző egyikőjükre sem igaz. Aylward ravasz vén róka, ismeri jól a dörgést, nem is számít könnyű győzelemre, ez az amit annyira kedvel benne. Mindig felkészült és harcra kész. Ha csupán rajta múlna, nem okozna csalódást, csakhogy kénytelen lesz. Sajnálatos módon lassan kifut az időből.
  – Tehát a személyes varázsom szólította ide, nyomozó? Igazán... megtisztelő.  – A futólag felfelé kunkorodó szájsarok és a hangszín pontosan sejtette, nincs ebben semmi megtisztelő. Nyíltan azonban nem akart gúnyos lenni. A vele szemben ülőnek sejtelme sincs arról, hogy megrendezték a jelenetet. Némi ellenállást csak ki kell fejtsen, de pont annyit, amennyi feltétlenül szükséges.   – Váratlan.
  – Az élet tele van meglepetésekkel. Vegyük például az ön esetét. Moore-ral látszólag semmi közös kapcsolatuk nincs, leszámítva az üzletit, mégis úgy tűnik, közösek az ismerőseik.
  – Nem hiszem, hogy ebben lenne bármi szokatlan. A védencem elismert üzletember, nem egy partnere az én ügyfelem is. Ha baráti kapcsolatot nem is ápolunk, törvényszerű, hogy időről időre összefussunk itt vagy ott.
  – Például partikon?
  – Például ott is.  – Bólintott, miközben kortyolt egyet a kávéjából.
  – Mikor "futottak össze" legutóbb? Természetesen véletlenül.
  – Véletlenül? Talán néhány hete.
  – Esetleg kettő?
 – Nem tudom, lehet. Mire célozgat, nyomozó?  – Aylward nem játszik szépen. Ez némileg csalódást okozott. Túl direktek a kérdései. Azt remélte, azért lesz néhány csörtéjük, mielőtt megtörten beismeri, hogy ismerte az áldozatot. Most úgy néz ki, kényeteken lesz mindent újratervezni.
  – Semmire  – felelte lassan, elgondolkodva.  – Tudja, van egy tanunk, aki szerint ott volt azon a bizonyos összejövetelen, ahol utoljára látták élve Monica Lewinskyt.
 Egyértelműen túl direkt. Mégis mit akar?
 – Nos –, kortyolt még egyet, csakhogy húzza az időt, – igen. Azt hiszem valóban így történt. 

A nyomozó apró csücsörítéssel bólintott, mint aki nem is számított másra. Visszatette a csészéjét az asztalra, majd kissé távolságtartó kifejezéssel az arcán ránézett. Láthatóan valahol egészen máshol járt.

  – Miért nem jelentkezett? – kérdezte sokára.

  – Mert nem tudtam róla. Nem követem figyelemmel az aktuális bűnügyeket. Vagyis pontosítok, amíg nincs benne érintettségem, addig nem. Önök sem kerestek meg.

  – És később? 

  – Moore felkért, hogy képviseljem, és őszintén megvallva, amíg nem olvastam a vizsgálati jegyzőkönyvet, eszembe sem jutott, hogy érintett lehetek.

 – Mi volt utána? Akkor miért nem jelentkezett?

 – Mert sértette volna az ügyfelem érdekeit. Természetesen nincs semmi takargatnivalóm, de nem szerettem volna ezzel húzni az időt. Az eljárás alatt nem képviselhetem megfelelően védencemet, pedig nagyon súlyos vádakkal illették.

 – Emberbaráti szeretetből kockáztatta az ügyvédi engedélyét? 

 – Inkább úgy fogalmaznék, kötelességtudatból, de lényegében igen.

 Aylward ismét elgondolkodni tetszett, majd váratlanul elmosolyodott és épp olyan élesen nézett rá, mint máskor.

 – Megtenné, hogy holnap reggel befárad vallomást tenni? 

 – Nem látom akadályát. 

 – Akkor ennyi volt. - Állt föl szinte váratlanul.  – Köszönöm a fantasztikus teát. Lélegzetelállító volt, ráadásul kitűnően készítették el.

 – Tolmácsolni fogom az elismerését. 

 Aylward oly sebesen távozott, ahogyan érkezett. Furcsa csendet és fanyar szájízt hagyott maga után. Nem így tervezte az egészet, ebben a helyzetben volt valami nagyon... bizarr. Megkapta, amit akart, mert az igaz, semmi sem tiltja, hogy olyan ügyben lássa el a védő szerepét, amiben tanúként hallgatták meg, mindenesetre nem szerencsés helyzet. És még ott van a nyomozás akadályozása is, amit a nyomozó még csak nem is említett...
 Úgyhogy igen, ő megkapta, amit akart, de ez igaz Aylwardra is? Ő vajon mit akart? Mert egészen biztosan nem ezért az értékelhetetlen néhány mondatért jött. Többször elkalandozott gondolatban, ami korábban nem volt rá jellemző. Mi változott? Azt biztosan nem tudja, hogy megrendezte a délelőtti jelenetet. Vagy mégis?