Derek Landy: The Faceless Ones (Skulduggery Pleasant #3)

Ez már a harmadik kötet és a szerelem változatlan. Ezt nyugodtan kijelenthetem, mivel ezt úgy írom, hogy már a negyediket is kipipáltam, és elvileg a 8. kötetig meg is van a sorozat. Azért csak elvileg, mert momentán a hetediket nem lelem, de mivel még úgy sem az jön, bízom benne, hogy előkerül. Vagy csak nem voltam olyan botorka, hogy a hat után a nyolcat rendeltem meg? Vagy igen?

Skulduggery és Valkyrie négy teleportáló halálának ügyében nyomoz. Menet közben rájönnek, hogy ezek a gyilkosságok kapcsolódnak egy ötven évvel korábban elkövetett esethez, és bár a teleporálókat nagyjából senki sem szereti, mégis nyugtalanítóan gyorsan fogy a számuk. A nyomozó duó rájön, hogy egy   grotesquery darabbal és a megfelelő teleportáló segítségével ki lehet nyitni a kaput abba a dimenzióba, ahol a régi istenek várakoznak a hazatérésükre. Mivel ez egyértelmű pusztulást hozna a földre, nem kérdéses, hogy meg kell akadályozni. És hogy közben a titokzatos Diablerie szervezet tagjai mindent elkövetnek ennek az ellenkezőjéért, csak hab a tortán.

Egyre több a szereplő, egyre több a gonosz, és bár mindig jönnek újak, szerencsére régi kedvencek is visszatérnek, úgy mint Billy-Ray Sanguine, akinek legalább olyan felvágott a nyelve mint Valkyrie-nek, és épp annyira szemtelen, mint  Skulduggery.
Az ember nem is érti, ha valaki ennyire okos és tehetséges, miért dolgozik egy olyan szervezetnek, ami kész kiirtani az emberiséget, de azt hiszem az ezekkel a gonoszokkal az alapvető baj, hogy abba nem gondolnak bele, ha nincs min uralkodni, nincs is értelme az egésznek. 

Egyébiránt Valkyrie szépen fejlődik az elemek uralásában, egész helyre tizennégy éves mágustanonc lett belőle, aki már így is többször mentette meg az aktuális helyzetet, mint illet volna. Mióta rákapott a tükörképének használatára, egyre kevesebbet van otthon, iskolába pedig egyáltalán nem jár.  Minek is tenné, a tükörképe megtanul helyette mindent, és átadja az összes információt a nap végén, amire csak szüksége lehet.
A lányt többen figyelmeztetik, hogy ha nem figyel oda, olyan lesz mint mentora, de ezzel talán már elkéstek egy picikét.

Ami pedig Skulduggeryt illeti... nos a csacsi csontváz szórakoztatóbb és veszélyesebb, mint valaha. Többen tanácsolják neki is, hogy hagyjon fel a lány tanításával, és egyébiránt meg szűnjön meg létezni, de ezek a tanácsok sem megfogadhatóak. A nyomozóról alig tudunk valamivel többet a második kötethez képest, ez az apróság azonban vicces, így nem fogom elmesélni. A legfontosabbat, azt, hogy miként jött vissza az életbe, azonban ő maga sem tudja. Kár!

Ellenségeik száma exponenciálisan nő, és nem úgy tűnik, hogy ez valaha is csökkenni fog ez pedig szép jövőt vetít eléjük, folyton akad majd valaki, aki hol egyiküket, hol másikukat, néhány szerencsés pedig mindkettőjüket ki akarja nyírni, és idővel az is bekövetkezik, hogy a Sanctuary szentélyében többen vannak ellenük, mint mellettük. Nos, ahogy azt mondani szokás: a munkával jár. És ők elfogadják.

A párbeszédek még mindig pattogósak, vibrálóak, a könyv hangulata dacára az egyre komolyabb tétnek, nem sokat változott, igaz, tagadhatatlanul kevesebb lett a poénok száma. Van egy háttérszál, ami alig kerül említésre, de én már a második rész óta várom, hogy robbanjon, csakhogy még a harmadik kötetben sem történt meg. Ezért aztán nem tudom eldönteni, hogy igazam van-e vagy sem. Izgalmas!

Tehát, ahogy mondtam, változatlanul szeretem. Teljesen más a hangulata, mint a Rick Riordan könyveknek, mégis bátran adható angolul értó kilencévesek kezébe. Különben gondoltam már rá, hogy petíciót indítok a folytatásáért, de kicsit álszent dolognak érzem, mivel én úgy sem venném meg magyarul. Mindenesetre komolyan kár érte.
Egyedül a vége miatt kell hogy levonjak egy pontot, a miértről azonban inkább hallgatnék. Hatalmas spoiler lenne a negyedik részre, és épp ezért fogalmam sincs, hogyan fogom megírni a rövid ismertetőjét. Ez azonban hadd legyen az én bajom!

8/10