Nagyon vártam már a trilógia befejező kötetét, de így olvasás után
némileg csalódott vagyok – persze nem a történet miatt, hanem mert
tényleg véget ért. Talán mégis érdemesebb lett volna várakoztatni, csak
egy aprócskát, csak még egy-két hónapot. Én ugyanis az a típusú ember
vagyok, aki ha szeret egy könyvet, hát képes azt a végtelenségig
dédelgetni, mintha tönkremehetne, összetörhetne a rendeltetésszerű
használattól. Mintha valóra válhatna az irodalom-tanárnőm
figyelmeztetése: „A könyveket elolvasni szoktuk. Ha kiolvasnánk, akkor
eltűnnének belőle a betűk is.” Rengeteg esetben éreztem már ezt,
teljesen változatos stílusokban. Például J. K. Rowling összes könyvét szerettem, ahogyan Dan Wells
minden regényét a keblemre öleltem, de vannak még sokan mások is, ezért
aztán arra jutottam, hogy nem is lényeges a téma, s ami számít, az az
író maga, benne rejlik a titok.
Háromból kettő megvan, már csak Senki maradt. John egyre
türelmetlenebbül várja a démon megjelenését, akit ő maga hívott
Claytonba. Közben finoman terrorizálja a környezetét, persze szigorúan a
nyomozás érdekében, és amikor végre megérkezik az új sorozatgyilkos is,
már a markában érzi a sikert. Azonban ami elromolhat, az el is romlik,
és hősünk hamarosan arra eszmél: talán nincs is értelme megmenteni az
embereket. A Nem vagyok sorozatgyilkos
sorozat végig egyetlen momentumra épül, mégpedig hogy meddig képes John
ellenállni a késztetésnek. A legnagyobb meccs nem is közte és a gyilkos
természetfeletti lények között zajlik: a döntő ütközetet önmagával
vívja meg, mert három áldozattól már sorozatgyilkos. Kettő lehetne még
akár véletlen is, elég bizarr, de mégiscsak véletlen, viszont a három,
az már minta. Ezt nemcsak az olvasó, de ő is tudja, és igazából mindig
is ez tette különlegessé a sztorit.
Léteznek más sorozatgyilkosok is az irodalomban, léteznek szerethető
karakterek is, de együk sincs a pubertás közepén, ami önmagában is elég
bonyolulttá teszi az életet, így Johnnak nem csupán az a gondja, hogy
nincsenek emberi érzelmi, mert vannak – csak képtelen bármit is kezdeni
velük, no és az empátia teljes hiánya sem könnyíti meg a helyzetét. Az
édesanyjával él, középiskolába jár, és már-már küldetésének tekinti a
világ megtisztítását a gonosz természetfelettitől, miközben a kérdés
folyamatosan ott lebeg: mi lesz utána? Ha elkapta Semmit, akit különben ő
maga hívott ide, nem törődve a következményekkel, szóval ha elfogynak a
démonok, akkor mi marad neki? Hol húzódik a határ szörnyeteg és
szörnyeteg között? Miben különbözik tőlük? Rengeteg kérdés, de nincs
rájuk válasz, egyelőre legalábbis.
Tény, hogy a Nem akarlak megölnihez képest a második rész
sokkal tempósabb volt, ám morálisan korántsem ennyire megosztó – ebben a
tekintetben inkább az első részre hajaz. Viszont a sztori sokkal
összetettebb annál, aminek én nagyon örültem. Egy szuszra olvastam
végig, tehát nyilván lebilincselő, de igazából nem rágtam tövig a
körmömet közben. Pár dolog egyértelmű volt az elejétől fogva, de a vége…
Nos, a vége azért sikeresen meglepett, ezért a fordulatért (amit
természetesen nem írok le, különben hol maradna a móka) egy jó alapos
lehordás mindenképpen kijárna a derék írónak. Tökéletesen értem, hogy a
jövő tekintetében miért jó húzás, és megvan az a momentum is, hogy a
dolgok egyensúlyban vannak – valamit valamiért –, de könyörgöm, ez egy
trilógia befejező kötete, azaz nem lesz folytatás, így ez nem más, mint
bizony színtiszta kegyetlenség. Sőt, tovább megyek: olvasókínzás! Nem
tiltja ezt valamilyen törvény? Mert ha nem, akkor meg kéne szavazni…
A fordítás ezúttal is szép és gördülékeny, de a borító mindenen
túltesz: az elsőt is szerettem, és bár a második élőben nem volt olyan
rossz, mint a képeken, mégis a harmadik részé a képzeletbeli korona.
Bárcsak hamarabb találtak volna rá erre a stílusra! Szokásos módon a
könyv tartalmára utal, a gyűrött papíron átégő tenyérforma már majdnem
minimál kategória, mégis hangsúlyos az egyenetlen betűkkel. Mint
mindenki, én is ennyit láttam belőle, amíg a kezembe nem vettem, aztán
miután hazahoztam egyből feltűnt, hogy a gerince pont olyan, mint egy
gyufás skatulya gyújtó része. Mondanom sem kell: imádom! Apró részletek
ezek, amik mégis passzolnak a könyvhöz, és sokat hozzátesznek a
hangulathoz.
Sajnos minden utazás véget ér egyszer, minden folyó torkollik
valahova, és mi is megérkeztünk, még akkor is, ha húztuk volna még egy
kicsit az időt. Az első rész zökkenői után jött a második őrjöngése, és a
harmadik, ami egy egészen új irányba vezet – látható és érezhető a
fejlődés, ráadásul ez egy olyan irányt vett, ami végérvényesen Wellshez
kötött. Ez a kissé beteg, kitekert, szarkasztikus és zsigerileg vicces
történet új szintre emelte az ifjúsági kategóriát, még akkor is, ha
idehaza felnőttirodalomként jelent meg. És ekképp talán lehetővé válik a
számunkra, hogy több hasonló könyvet olvashassunk: olyasmiket, amik
nyíltan beszélmek minden olyan témáról, amiről a felnőttek azt hiszik, nem a
gyerekeknek való. Pedig nagyobbat nem is tévedhetnének…
Most mind, akik szeretjük Dan Wellst, arra várunk, hogy a kiadó bejelentse, megvették a The Hollow City-t
– az eddig olvasottak alapján hasonlóan agyament regénynek tűnik. Aki
pedig tudni szeretné, hogy a derék John Wayne Cleaver sorzatgyilkossá
válik-e a könyvek végére, bátran vegye kézbe. Garantálom, hogy jól fog
szórakozni a harmadik rész alatt is.
10/10
Magyar kiadó: Fumax Kft.
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése