A szó ereje (Variálós vasárnap #6)

Mint jól fejlett betübanger pontosan tudom és hiszem, hogy minden kimondott, leírt szónak ereje van. Teszem ezt azért, mert megtanultam a saját példámon. Amikor olvasok valamit, az magával ránt, és ha nem teszi, hát nem jó a könyv, mert az én képzeletemmel biza semmi baj. Ellenben felnőttként már azt is tudom, nem kell mindent elhinni, amit mondanak. A szavak ugyanis nem csak építeni képesek. A képzelet elválasztása a valóságtól sokkal könnyebb, ha ez ember már látott pár dolgot az életben, de épp ez keményíti meg az elménket is, és tesz képtelennek egy csomó dolog befogadására.
A gyerekekkel azonban egészen más a helyzet. Sokszor egészen máshogy látnak dolgokat, és ez nem az ő hibájuk, hiszen egyszerűen csak máshogy működnek. Egyszerűbben, nyitottabban, csodálatosan. Csakhogy mi van akkor, ha ezt a nyitottságot lerombolják, ha olyan családban nőnek fel, ahol nem áldásnak tartják őket?

Nos, létezik egy mondás, ami szerint azért van gyermekkorunk, hogy később legyen mit kianalizáltatni. Mert valljuk be őszintén, mindannyiunk elméjében ülnek olyan mondatok az idő homályába veszve, amit nem is gondoltak komolyan, nem is úgy értették, de akkor ez nem számított, mert belénk vésődött örökre.



Ezt a videót nagyon sokkolónak tartottam, végignéztem és percekig üres volt az agyam utána, próbált újraindulni.

Az én szüleim nem mondtak olyasmiket, mint amik itt elhangzanak. Nem neveztek hülye kis szukának, ostobának, bőgőmasinának, senkinek - a bátyám már más tészta -, de a súlyommal mindig el voltak foglalva. Jó, nem hívtak kövérnek, de orvostól orvosik cipeltek, hogy lefogyjak. Elküldtek fogyókúrás szanatóriumokba, fogtak diétára, miközben a családom tagjai koránt sem nevezhetőek nádszálkarcsúnak. Hogy akkor engem miért? Mert én lány vagyok, nekem még férjhez kell menni. Mintha az élet értelme ennyiből állna. Férjhez kell menni... Hozzáteszem, édesanyámban elmúltak az ilyesfajta késztetések, amikor 13-14 éves lettem, de szerintem akkor már késő volt.
Jártam futni, aerobikozni, népi táncolni - aki nem csinálta nem is tudja, mily fárasztó -, kajakoztam is, de soha nem voltam sovány, és nem hiszem, hogy akartam az lenni. A sportokat magam választottam, szerettem is, de idővel mindig abbahagytam, mert már nem élveztem tovább.
Édesapám családjában az egyik testvére és a felesége folyton azzal foglalkoztak, hány kiló vagyok. Amikor felugrottam, mert az ajtó előtt elsétált egy kismacska, amit már régóta szerettem volna egy gyömöszölésre elkapni, megjegyezte, alkatomhoz képest milyen fürge vagyok. Csókolom, sportolok. Csókolom tessék már a saját gyerekével foglalkozni a néninek, jó? Nem voltak rossz emberek, csak ennyi telt tőlük. 

Persze ezenkívül is volt még egy csomó dolog, amit meg kellett bocsájtanom a családomnak, környezetemnek, csakhogy ez eltartott egy darabig.


Vidéki gyökerekkel megáldott családként rendszeresen  vágtak a szüleim disznót, amiket ki nem állhattam. A legsokkolóbb élményem négyéves történt, és azt hiszem erre vezethető vissza az is, hogy vegetáriánus lettem, most pedig a vegánsággal kacérkodom.
Egy süldő malacot vágtak, ami még nem fejlett coca, de már nem is tejszopós kicsi. Mondjuk, hogy kamasz. Amikor megszúrták, úgy sírt mint egy gyerek és én képtelen voltam elviselni. Beszaladtam a házba, de hallottam, beszaladtam az egyik hátsó szobába, becsuktam az ajtót, de így is hallottam. A végén magamra húztam egy takarót és ott feküdtem addig, amíg vége nem lett az egésznek. Csakhogy eztán kezdődött a tor.

Hozzáteszem, bár szerettem a hurkát, kolbászt, soha semmit nem tudtam enni egy ilyen toron. Ha már előtte állt félévet a mélyhűtőben, és édesanya jó szárazra sütötte, akkor igen, de mások nem így szerették, mások viszont nem érdekeltek. Szóval ezen a toron sem ettem sokat, a már emlegetett másokkal ellentétbe, akik nem csak faltak, de bizony ittak is, és a hajnalban kezdődött gyilkolászós ünnep elhúzódott éjszakáig. Ekkorra már ütemesen és erőszakosan hajtottam, hogy haza akarok menni.
Édesanyám, majdnem az egyetlen józanként úgy döntött, már rég aludnom kéne, ezért taxit hívott, beültetett, beterelgette a csaknem négykézláb haladó édesapámat, és elköszönt. Az unokatestvére kérlelte, hogy nem menjen még, a végén a kocsi elé állt és azt mondta: Azért mert a kis kurva haza akar menni? Nos ezt a szüleim igencsak zokon vették, és szinte azonnal indultunk. Az a bizonyos összességében egy rossz nap volt.

Normális négyévesként természetesen nem értettem a kurva jelentését, de éreztem, hogy valami rossz, ezért beégett a retinámba, később pedig, amikor kamasz lettem, édesanya elmesélte, hogy ez az unokatestvére könyörgött neki, amikor terhes volt velem, hogy adjon neki. Akkor vesztette el a harmadik babáját, de még mindenki úgy tudta, hogy állapotos, édesanyának pedig még lehet másik. Nos, természetesen nem adtak oda, de ezért akkor végigfutott az agyamon, milyen életem lett volna velük. A saját családomból is mindig kilógtam, hát akkor egy idegenbe hogy illettem volna bele?

Azt hiszem 22 éves voltam, akkor ellengettem ezeket a magammal cipelt dolgokat, vagyis azt hittem, mert később, amikor agykontrollra jártam, visszajött minden egy megbocsájtó meditáció során, amit konkrétan végigbőgtem. Nem volt elég zsebkendőm, nem volt elég könnyem sem. Tudom, hogy a szüleim jót akartak nekem, tudom, hogy szerettek, szeretnek. Megtettek mindent, amit tudtak, felneveltek, gondoskodtak rólam, de ez sokszor nem volt elég, mert hittem, bíztam bennük, és amikor mondtak valamit, azt elfogadtam úgy, ahogy elhangzott.Értem, hogy azért állítottak korlátokat, szabályokat, hogy normális felnőtt legyek, és igen, most már hálás vagyok értük, de akkor...
Sokáig tartott, mire elengedtem azt a képet magamban, hogy nem vagyok szép, és úgy döntöttem, mindenki tehet egy szívességet.

A testvéremmel, barátaimmal, ismerőseimmel beszélgetve kiderült, mindenkinek van valami az életében, amit felnőtt fejjel sem felejtette el soha, pedig sokszor nem ártó, hanem ellenkezőleg, segítőszándékkal hangzott el. Néha felnőttként fel sem mérjük, hogy egy gyerek mindent szó szerint vesz, mert nem értheti máshogy. Nem ismeri a rejtett összefüggéseket, utálatosok halmazát, nem tud elvonatkoztatni, ezért egy rosszul megválasztott mondattal lökünk egyet rajta a lelki betegségek felé. És akkor még bele sem mentünk abba a témába, hogy bizony nem mindenkinek való a gyermeknevelés.
Egy dolog azonban tény: nem könnyű szalma szülőnek lenni, csak éppen gyereknek sem egyszerű.