Senki többet

La migliore offerta / The Best Offer

színes, feliratos, olasz romantikus dráma, 124 perc, 2013

rendező: Giuseppe Tornatore
forgatókönyvíró: Giuseppe Tornatore
zeneszerző: Ennio Morricone
operatőr: Fabio Zamarion
producer: Isabella Cocuzza, Arturo Paglia
vágó: Massimo Quaglia

szereplő(k): 
Geoffrey Rush (Virgil Oldman)
Jim Sturgess (Robert)
Sylvia Hoeks (Claire)
Donald Sutherland (Billy Whistler)
Philip Jackson (Fred)
Dermot Crowley (Lambert)
Liya Kebede (Sarah) 

Az egész kaland múlt hét kedden, délelőtt 11-kor kezdődött, amikor egy ismerősöm rám írt, játsszunk premier előtti jegyekért. Játsszunk, mondtam, azaz gondolkodtam vagy fél percet, majd a tartalom ismerete nélkül ugortam egy fejest. Természetesen fogalmam sem volt arról, mire is vállalkozom, de az ugye senki számára nem meglepő, a kritika tükrében különösen, hogy nyertem. Mozizni mindig jó – ha esetleg mégsem, akkor meg felállok, és hazamegyek. Nem kell túlmisztifikálni, főleg, ha még pénzt sem áldoz érte az ember lánya, de így, hogy már láttam, bűnösnek érzem magam, amiért ingyen szórakoztam. Sürgősen meg kell néznem még egyszer. Ki jön velem?

Virgil Oldman (Geoffrey Rush) egy mogorva, magányos lélek, aki történetesen igen híres árverésvezető és értékbecsüs. A szakmájában kimagasló, abban éli ki mindazokat a szenvedélyeket, amelyek a magánéletben nem jutottak osztályrészéül. A nőkkel szemben ugyanis komoly félelmeket táplál, ugyanakkor mélységesen tiszteli is őket.  Egészen addig így marad ez, amíg meg nem keresi őt egy titokzatos nő, aki szeretné eladni értékes örökségét.
Virgil életében először lesz szerelmes, és a majdnem barátja, Robert (Jim Sturgess) siet a segítségére. Az ifjúnak nincs egyszerű dolga, hiszen Virgil végtelen különcsége – saját, monogrammal ellátott étkészlete van az étteremben is – áll szemben a visszahúzódó, agorafóbiás lány kényszereivel. Igazi kiélezett küzdelem ez, ahol a józan ész és a szív viaskodik egymással.


Giuseppe Tornatore neve korántsem ismeretlen, igaz, én hirtelen nem tudtam hová tenni. Amikor jobban utánanéztem, kiderült, hogy ő rendezte Az óceánjáró zongorista legendáját is, amiből persze nem sokra emlékszem, egy dolog azonban biztos, hogy amikor láttam, egészen letaglózott. A Senki többet is ugyanígy tett velem, tehát már nem is csodálkozom semmin. Az eredeti besorolása romantikus dráma lenne, de véleményem szerint ez nem feltétlen helytálló. Igen, a szerelem nagyon fontos momentuma a történetnek, arra épül rá minden, de nem erről szól. Akármennyire is meglepő. Sokkal inkább a barátságról, az emberi odaadásról, a félelmekről, a varázslatról, amit életnek hívnak, a bukásokról és a sikerekről. A karmikus körforgásról, ha úgy tetszik. Egy olyan férfi sorsáról, akinek nem lehet teljes az élete, hiszen hiába tud sokat, keveset ismer.

A film egészét átitatja az irónia, az önutálat és a vágyakozás. Tengernyi, sőt, óceánnyi vágyakozás, olyan felbecsülhetetlen, megfékezhetetlen vágyódás, amit az ember akkor érez, amikor kizárólagosan és mohó indulatoktól vezérelve kíván birtokolni valamit. Ez az őrületbe hajló, megfoghatatlan kényszer rendkívül mulatságos is, mert hősünk életében először, hatvan évesen hajol meg egy érzésnek, egy illatnak, egy gondolatnak. Káprázatosnak tartom azt a módot, ahogy Tornatore terelgeti a nézőket. Nem akarja megmondani, mit higgyünk, inkább megmutat mindent. Engedi, hogy magunk rakjuk össze a történetet, aminek a vége, legalábbis számomra nem hatott meglepetésként. Már a huszadik percben tudtam, merre tartunk, ezért csak hátradőltem, és kényelmesen utaztam. Azt gondoltam, hogy a befejezés bizony evidens az előzmények tükrében – egyszerűen csak nem végződhetett máshogy –, de mint kiderült, sokaknak nem volt az. A kíséretem minden tagja valami egészen mást várt, én meg nem értettem, mit nem értenek. Hiszen pofon egyszerű, logikusan építkező történet. Megfejthetetlen, hogy ki és hol akadt el vele. Ugyanazt a filmet láttuk, vagy mégsem? Hiába, Giuseppe Tornatore elvárja a nézőitől az önálló gondolkodást.

Talán az lehetett a gond, hogy a Senki többet hűen másolja az életet, görbe tükröt tart elé, és csak úgy, mint ahogy a valóságban, megcsiklandoz, hogy nevessünk, megbökdös, hogy kényelmetlennek érezzük a helyzetet, és megsimogat, hogy elűzze a gondokat. Hol baráti jobbot, hol meg egy balegyenest kínál, és ez teljesen rendben van, így kell egy történetet elmesélni. Van eleje, közepe vége, hullámvölgyek és hullámhegyek, s közben végig tiszta szórakozás. Szóval élveztem, sőt, halmozott túlzásokkal élve: rettenetesen, nagyon és borzasztóan szerettem. Valóban kellemetlennek tartom, hogy ingyen éltem meg ezt a fantasztikus filmélményt, ezért nincs más hátra, mint hogy megnézzem még egyszer. Vagy megvegyem DVD-n. Amire előbb adódik lehetőségem.

10/10



*Ez a bejegyzés teljes egészében megjelent már az ekultura.hu-n, annyi a különbség, hogy ott nem volt pontozás.