Kevin Hearne: Trapped (The Iron Druid Chronicles 5.)

Júliusban jött ki a sorozat hatodik kötete, és én eltökéltem, hogy őszre, amikor a 7. rész érkezik majd, utolérem a kiadást. Nem tudom, miért ilyen sürgős, ha kifogyok Atticus történeteiből rosszabb lesz, de akkor is ez a terv.

Tizenkét, titkos tréninggel eltöltött év után Atticus tanítványa, Granuaile, készen áll rá, hogy összekössék a földdel, és ezzel az élő druidák számában százszázalékos növekedés állna be. Immár ketten lennének. Ehhez azonban fel kell fedniük azt a titkot, amit eddig nagyon jól őrizgettek, tudniillik, hogy élnek. A hír rendkívül sokak számára igazi bombaként robban. Bacchus továbbra sem tett le arról a tervéről, hogy lassan és fájdalmasan megölje Atticust, ráadásul Loki is nyugodt szívvel garázdálkodik. És ha nem lenne elég baja, valaki a Tír na nÓgról sem kedveli különösebben. 

Viszont ez mind nem számít, mert a kötést csak az Olimposz lábánál ejtheti meg, ahol nem csupán a feldühödött római isten ölelő karjai, de egy csapat vámpír is nagy örömmel várja. Tehát szokásos módon nyakig ül a... bajban.

Szerettem ezt a könyvet. Sokkal inkább, mint a  negyedik kötetet, de még mindig nem annyira, mint az első trilógiát. A történet szokásos módon ezer fordulaton pörög, Hearne stílusa lehengerlő, az istenek kavalkádja impozáns, izgalmas és természetesen rendkívül érdekes.
Atticus hozzáállását a vallásokhoz még mindig egyedinek tartom, Oberon szerencsére nagyon elemében van, ezért egyre kíváncsibb vagyok az ő szemszögéből elmesélt történetre, mert állítólag lesz ilyen, de őszintén megvallva, a vége egy kis csalódást okozott.

Úgy érzem, mintha Herane túlpörgette volna a dolgokat. A negyedik kötethez viszonyítva, ahol nagyjából két és fél cselekményszál van, itt kaptunk vagy ötöt, amit egy ilyen terjedelmű regényben nyilvánvalóan nem lehet kibontani, és persze nem is volt ez a cél, mert az író átívelő történetek garmadával operál. És ez a sok. Míg az első trilógiát egy fő száll kísérte végig, és azon belül létezett mindig három-négy kisebb elágazás, addig itt ezek a folytatás után kiáltó történetek szinte egyformán fontosak. Azt kell mondjam, néha már-már kaotikusak az állapotok.

Nos és még egy dolog, ami SOPILERES lehet: nagyon szerettem Atticus ügyvédeit. Halt kimondottan hiányolom, és az a szál, amiben Leif szerepel pedig egyáltalán nem tetszik. Nagyon örülök, hogy Granuaile miatt már nincs egyedül a kedvenc druidám, de Hearne elvette tőle a barátait, és ezt igen fájlalom. Mivel azonban az író soha semmit sem ír le cél nélkül, még ebből is kisülhet valami rendkívül érdekes. SOPILER VÉGE. 

Persze a rajongók elvakultak, és mindenki talált benne valamit, amiért lelkesedhet. Vagy több valamit, ami azt illeti. Összességében bár kissé kaotikus itt és ott, szerethető és jól megírt történet, a borító pedig újra szép, igényes és dombornyomott.
Hamarosan folytatom a sort a hatodik könyvvel, de igazából már a hetediket várom, mert állítólag Atticust jó- és/vagy balsorsa Japán környékére, vagy minimum japán istenek közelébe vezeti...

8/10