Újra dolgoztak. A munka jó! Elterelte a figyelmét minden olyan dologról, amivel nem akart, vagy csak nem mert foglalkozni. Semminek is jót tett a normális rutin. Már nem nézett rá olyan különösen, amikor azt hitte, nem figyel, és valahányszor megérintette, az elméjéből kiolvasható első kérdés, nem a különtöltött heteket firtatta.
Érdeklődésének helyét szép lassan átvették azok a kérdések, melyek már előtte is uralták a férfi gondolatait. Elhívhatja-e Mindent máshova is a munkán kívül? Milyen lehet a hajának tapintása, a bőre illata? Praktikus okokból közös lakosztályon osztoznak, de külön szobában alszanak, ez most mit is jelent? Jelent egyáltalán valamit?
Igyekezett csak akkor mosolyogni rajta, amikor egyikük háttal állt, mert az én tudom, hogy tudod, hogy tudom típusú helyzetre még nem értek meg. Inkább elfordították a fejüket, lesütötték a szemüket és úgy tettek, mintha nem is lenne semmi köztük. Társa továbbra sem merte elhívni direkten, és bár megkönyörülhetett volna rajta, tudta jól, hogy ennek nem örülne.
A felemás helyzetük miatt furcsa szituációkba keveredtek. Rendszerint a közös nappaliban ülve olvasgattak, és onnan együtt mentek az étkezésekre, majd onnan vonultak vissza aludni is. Néha kínosan topogtak, de akadt, mikor otthonos természetességgel kéz a kézben indultak valahova. Már mindenki róluk pusmogott, és ők jó szokásukhoz híven úgy tettek, mintha fogalmuk se lenne az egészről.
Most is, ahogy ujjai Semmi ujjai közé fúródtak, futólag észlelte, ahogy a férfi szája mosolyra húzódik, majd szemei az ő elpiruló arcára szegeződnek. Ezután fordult csak meg, hogy maga mögött húzva vezesse. Pedig mindketten ismerték a járást. Nem is olyan régen voltak itt, igaz, azóta minden megváltozott.
Megálltak az alvó ágyánál. Szorosan egymás mellé simultak, tenyerük úgy összetapadt, minta egy végtag része lenne, és csendesen figyelték az alvót. Vagyis az alvókat.
A nő az oldalán feküdt. Arca kisimult, mélyen, nyugodtan lélegzett. Hozzásimulva, arcát nyakába temetve egy férfi szuszogott csendesen. Karját a nő melle alatt átfűzve ölelte lazán magához.
Minden lassan elengedte Semmi kezét, majd óvatosan megérintette az összeforrt párost. Mivel a képessége olyan volt, akár egy vákuum, mindent magába szívott, lényegtelen hova helyezte kezét. Elég egy körömhegynyi bőrfelület, mely érintkezik egy másikkal, és az elméjét már nem egy, de két ember élete tölti ki. Felkészült a két hangra.
Csend, zaj, suttogás, sikoly, normalitás, őrület, szeretet, gyűlölet, közöny, akarat. Rengeteg-rengetek akarat és félelem. Tengernyi félelem. Zavarodottan nézett fel. Abban a pillanatban találkozott Semmi mosolyával. Szerette azt, ahogy mosolyog. Századokkal könnyebbnek látszott a lelke.
- Látszólag sokkal nyugodtabb, de szinte minden megvan, ugyanúgy. Legutóbb segíthettünk volna rajta. Mégsem tettük. Alig változott valami. Sőt, néhány dolog csak rosszabb lett. De ezúttal hozzá jöttünk. Most akkor miért?
A férfi széttárta karját és megrázta a fejét.
- Nem tudod?
- Pontosan nem. Talán te tudnád, ha elég mélyre ásnál. Az összefüggések néha alig látszanak, azért mégis ott vannak.
Igen, ezt megtanulta az első ittlétük alkalmával. Vajon most miért nem látja az egész képet?
- És mit veszel el tőlük?
- Csak tőle - mutatott a nőre. - A büszkeségét. Vagyis egy részét. Nem az a cél, hogy megalázza magát, csupán az - elgondolkodva kereste a hasonlatot -, hogy képes legyen hajolni. Jelenleg az elvei gúzsba kötik, és inkább eltörik, de akkor sem enged. Meg kell tanulnia, hogy másoknak is lehet néha igaza.
- De ez így kevés lesz!
- Igen, ezért vagy te itt. Nem csak az én nagyon kedves... - hirtelen elhallgatott, azután félmosolyra húzta a száját és csintalan szikrákkal a szemében nézett rá. - Szóval nem csak a nagyon kedves lakótársam vagy, hanem a kollegám is. Együtt dolgozunk. Te adsz, én elveszek.
- Én adok, te elveszel - gondolkodott félhangosan. Újra az ágy felé fordult és összehúzott szemel méregette a továbbra is mozdulatlan párt. Persze, ha felébrednének se történne semmi, egyikük sem látná őket, de rendszerint jobban érzete magát, ha az alanyaik alszanak. - Türelem és belátás - mormogta-, ezekre van szükséged.
Egy sóhaj kíséretében felállt.
- Nem lehet. Veled ellentétben számomra már egyek. Annyira szorosan tapadnak össze, hogy ha most adok valamit, mindketten megkapják. Márpedig a férfinek ezekre nincs szüksége. És ha jól sejtem ő most nem lényeges.
Semmi a keze után nyúlt és lágyan megszorított. A sajátjával együtt emelte meg, majd Mindenre mutatott velük.
- Te adod - mondta, aztán tenyerét saját mellkasához vonta, és éppen csak annyira tartotta közel, hogy ujjbegyei egy leheletnyit hozzáérjenek. - Én elveszem.
A férfi gondolatai rég benne cikáztak, de a felismerés mégis egyszerre zúdult rá. Nem fogják megbeszélni, nincs mit megbeszélni. Van, ami szavak nélkül is egyértelmű.
Bólintott. Ők így ketten teremtik megy az egyensúlyt. Ugyanazon dolog ellentétei. Már azelőtt összetartoztak, hogy ismerték volna egymást. Annyira egyszerű a megoldás, csak fel kell hagyniuk a tettetéssel.
Egyszerre fordították fejüket az alvók felé. A munkát még be kell fejezniük, aztán hazamehetnek.
Nem engedték el egymás kezét, miközben felváltva a nő arcához értek. Akkor sem, mikor Semmit követve megkerülték az ágyat, hogy társa a férfihez is kényelmesen hozzáérhessen. Aztán sokáig csak álltak ott. Egyikük sem akart elindulni, mert itt jöttek rá, emiatt az asszony miatt értették meg, kik is ők valójában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése