Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Az ember fura lény. Az otthon melegéből szívesen borzong. A sorozatgyilkosok pedig egy olyan téma, amit rengetegszer el lehet adni. Mivel Dexter az egyik kedvenc karakterem, egyértelmű volt, hogy ezt a könyvet nekem írták.

Háááát... Persze hazudhatnám, hogy nem volt jó, de tény az, hogy tegnap hazafelé elfelejtettem leszállni a metróról. Ilyen igen rég esett meg velem utoljára, főként azért, mert ismerem magam, tehát fokozottan figyelek a közlekedésre. De most, a tökéletes, stílusban illő zene dübörgésének, no meg a csillagok kedvező együttállásának köszönhetően megfeledkeztem az időről.

John Wayne Cleaver lehetne egy átlagos tizenöt éves, de valójában, még ha nem is egyedi, igen ritka példány. Kiskora óta megszállottan vonzódik a sorozatgyilkosokhoz. Mindent tud róluk, jobban ismeri őket, mint a profilozók többsége és régóta sejti azt is, csak valami apróság hiányzik hozzá, hogy maga is azzá váljon.

Amikor a városban rejtélyes gyilkosságok történnek, izgatottsága szinte az egekbe szökik. Személyiségrajzot kezd készíteni, a saját szabályait lassan áthágja és mindezt azért, mert meggyőződése, hogy el tudja kapni a tettest. Csakhogy arra nem számít, hogy akihez a nyomok vezetnek korántsem átlagos bűnöző.

Dexterhez szokták hasonlítani a fiatalembert, és nem is alaptalanul, sőt, így is reklámozzák. Ennek ellenére legalább annyi a különbség is, mint az azonosság. John az édesanyja és nagynénje által üzemeltetett halottasházban szeret tevékenykedni. Rendszeresen segédkezik a balzsamozóban, szóval szokva van a hullákhoz, amik teljesen el is bűvölik. Saját magát kordában tartandó szabályokat állít fel, és ezeket követve veszi az életnevű akadályt.

Van egy saját kis belső része, amit jól elzárva tart és fallal vesz körül, de az események hatására a régóta szunnyadó szörnyetege lassan erőre kap. Dexternek Sötét Utasa van, aki külön lény, de John a saját részének tekinti szörnyetegét, nem misztifikálja. A szemléletmód is azonos, csakhogy a mi kis hősünk már évek óta nem látta apját, és nők(!) veszik körbe, akik saját vérmérsékletüknek megfelelően kezelik a helyeztet. Mire a pszichiátere kimondja, hogy antiszociális személyiségzavara van, a fiú már mindent tud a helyzetéről. Jól felkészült, alapos fiatalemberrel van dolgunk.

Gyakorlatilag profilokat olvastam, de rendkívül élvezetes köntösben. Hátborzongató részletességgel ecseteli például a balzsamozás folyamatát, ahogyan a lélektani oldalt is megfelelően alátámasztja. Az empátia hiánya nem jelenti, hogy valakinek nincsenek érzései, és nem lesz mindenki sorozatgyilkos, aki ágyba vizelt, tüzeskedett és állatokat kínzott, de tény, hogy a legtöbb sorozatgyilkosnál fellelhető ez a hármas. Wells erre is figyelt.

És persze, ha meg is van a hajlam, kell még valami, ami meglódít, egy stresszor. Dextert a csecsemőkén átélt tragédia és Harry indítja útnak, aki kiképezi és rámutat az első áldozatára. John életében még nem érkezett el ez a pillanat. Ő valójában mindent megtesz azért, hogy elkerülje a végzetét, akkor is, ha nem érti a legtöbb alapvető emberi érzelmet, kötődést.

Ez utóbbit remekül ábrázolja Wells. Johnak sajátságos, szarkasztikus humort adott, ami különben Dextert is jellemzi. Ez  is olyan elem, ami elkülöníti a többiektől. Föléjük emeli kissé, mássá teszi. Okosabbá, érettebbé változtatja. Minden eszére szüksége is van, hiszen egy normál tizenévesnek sem könnyű, na de egy pszichotikusnak!

Nem képes eljátszani pusztán az érzelmeket és gyakran kibukik a száján az, amit gondol. Ez sokszor megdöbbenti a környezetét, miközben ő töretlenül halad előre. Tisztában van a korlátaival, de az erősségeivel is. Ezekből pedig meglepően sok van.

John pedig egyáltalán nem Dexter kicsiben. Vannak dolgok, amiben sokkal nyitottabb, így nem korlátozódunk csak egy sémára. Valójában a Lindsay könyvek ennél sokkal lágyabbak.

A végkifejlet egyébiránt nem sokkoló, már az elejétől kapunk nyomokat, amik előrevetítenek mindet. A gyilkos személyére is meglepően hamar fény derül, de ez sem von le a könyv értékéből, mert thriller és nem krimi. Az út a legfontosabb, mégpedig az, amit John jár be, és ebből a szempontból majdnem lényegtelen, hogy ki a gyilkos.

A fordításról, mivel nem olvastam eredetiben, érdemben semmiképpen sem nyilatkozhatom, de jól olvasható, gördülékeny tempójú. Semmi sem akasztott meg, és az Anyák és Apák is kikerültek belőle.  Egy rossz szavam sincs.

A borító... Nos a borító tervek közül nekem eleve a füzet tetszett. Pont olyan, amilyennek egy kamaszfiú naplóját elképzelem, tépet és koszos. Minimál stílus, egyszerű és hatásos. Na de amit a Fumax háza táján tettek az alapötlettel, az megvett kilóra! Ma nem kis remegéssel a hangomban toltam a kollega/barátnőm orra alá azzal, hogy nézze meg az új kicsikémet. Mivel ismer már nem képedt el, hanem a borítót kezdte vizsgálni, még akkor is, ha egy ilyen könyvet sosem venne a kezébe. Egy kis idő után azt mondta: Hűűű! Én meg csak bólogattam, hiszen tényleg hűűű.

Puha kartontáblás és dombornyomott. Nem a betűket emelték ki, hanem egyenesen kinyomták a papírból, amik különben úgy néznek ki, mintha valami besűrűsödött festékkel, vagy ami sanszosabb, alvadó vérrel festették volna fel őket. Az anyag nem fed jól, van ahol vastagabb a réteg, akad ahol az ecset nyomát is látni, de ahol sűrűbb, ott buborékot vetett. Ezek az apró hólyagocskák pedig kiszáradtak és pinduri krátereket hagytak maguk után. Őrület!

Szóval nagyszerű történet felépítés, karakter kidolgozás, izgalmas cselekmény, újszerű szemszög, hiszen csak egy sorozatgyilkos palántával van dolgunk; könnyű olvashatóság, fanyar humor és jellemfejlődés. Beteg, a szó perverz értelmében, de egyben magával ragadó is.

Teljesen beleéltem magam. Tegnap vacsikészítés közben Killercat kisurrant én meg nem vettem észre, csak olvastam nyugodtan tovább. Amikor elunta bájosan megkapirgálta az ajtót. Kis híján kiugrottam a bőrömből. Nem tudtam honnan jön a hang és mivel John kiselőadást tartott éppen, frászt is kaptam.

Ami fontos, a besorolása misztikus thriller, amit kéretik észben tartani! És csak hogy mondjak valami negatívumot is, akad hibája. Piszkosul rövid, csak 240 oldal. Most komolyan?!

A John Cleaver trilógiának tavaly jelent meg az utolsó része. Tehát most várom a következőt, mert ebből még bármi lehet. Nagyon remélem, hogy lesz akkora sikere, ami miatt megéri befejezni itthon is. Nincs bosszantóbb a felemás könyveknél.

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kiadó

Fordító: Szebegyinszki Szilvia

Tökéletes zene az olvasáshoz: