Anne Rice: Prince Lestat and the Realms of Atlantis (The Vampire Chronicles #12)

Nem olyan rég döbbentem rá, hogy valamiért a Vámpírkrónikák 12. részének kiadása idehaza még várat magára, pedig már a 13-ik is kijött több mint egy éve. Aztán meg is fedtem magam, mert én sem állok sokkal jobban, a Realms of Atlantis ekkor már vagy másfél évet csücsült a polcon, ideje volt belevágni. Ilyenkor persze felmerül, mégis mire vártam eddig, de kérlek, ne kérdezzetek! Fogalmam sincs.

Lestatot és Amelt ugyanaz az álmom kísérti, egy hatalmas várost látnak, amint leomlik és elnyeli a víz. Egyikőjük sem ismeri a helyet, de van valami nyugtalanító a képben. Louis visszatérése jótékonyan hat a hercegi munkára, de akkor még senki sem tudja, hogy ez a béke hamarosan brutális gyorsasággal ér véget. bekövetkezik az elképzelhetetlen, megölnek egy vámpírt, az elkövető pedig nem közülük való, de még csak nem is ember. A vizsgálódás során az is kiderül, nincs egyedül, de mindezek közben Budapesten, a földalatti pincében fogvatartott fiatal fiút már 10 éve kínozzák, és kilátástalan a helyzete, esélye sincs a szökésre.

Kicsit felemás érzéseim vannak, mert vártam és vágytam rá, Lestat még mindig imádni való, a világ, a karakterek magukkal ragadtak, de a könyv felét elvivő szál egy picit... nos, hát mi tagadás, meglepett. Arról viszont sokáig fogalmam sem volt, milyen értelemben. 

Lestatot átsegíti mindenen az imádott Louis jelenléte és barátsága. A férfi mostanra már megbocsájtott minden vélt és valós bűnt, kapcsolatuk mélyebb, mint bármikor. A hercegi teendők nagy része protokolláris, a szabályokat az arc mögé Marius teszi. A változás nehéz, de a gyerekkori otthona, Château de Lioncourt, hatalmasra nőtt, modernebb lett és nyitva áll a kapuja miden vámpír előtt.

Amel azonban nyugtalan, többször tűnik el, és bármennyire is szereti Lestátot, a testébe zárva mégis csak nehéz. Az álmok mindkettőjüket egyformán elgondolkodtatja, de a titokzatos idegen, aki a mérleg nyelvén két halott és egy sérült vámpírt hagy, pont mindennek az alapját, Amelt kívánja megismerni. Úgy tűnik, hogy ő és a titokzatos testvérei ismerik korábbról, tudják, honnan jött, mi történt vele. Szóval sokkal többet, mint ő maga.

Fegyverszünetet kötni velük talán nem mindenki szerint jó ötlet, a faj rájuk nézve is veszélyes, de  a kíváncsiság és a történet, amit mesélhetnek elég ahhoz, hogy a herceg sértetlenséget és bocsánatot ígérjen nekik, a titokzatos Replimoidok pedig, akik kezdetben csak négyen voltak, eljönnek és elképesztő dolgokat mesélnek a származósukról, a madárszerű szülőkről, és a küldetésükről. Mert ők az emberek céllal, akik nem mellesleg halhatatlanok.

A felbukkanásuk újra felszínre hoz néhány belső viszályt, a kitagadott Rhoshamandes szövetsége Rolanddal és a kínzás, aminek kitették az egyik replimoidot megbocsájthatatlan, és az egyensúlyt helyre kell állítani, a bizalmas barátokat pedig közel tartani. Amel előtt olyan lehetőség nyílik meg, amiben nem mert reménykedni, és megesik többször is, hogy megkísérli átvenni közös testük felett az irányítást.

A történet nagyon érdekes, de a felétől a szokásosnál is lassabb. A replimoidok egy újféle teremtéstörténetet hozna magukkal, istenként imádottakkal vagy gyűlöltekkel, az emberiség fejlődését meghatározva, és ezzel persze a vámpírokét is. Volt egy pillanat, amikor felvontam a szemöldököm, főleg, amikor az ősi vallást összekötötték a jelenlegi kereszténységgel. Ráadásul egy olyan lehetőségekkel teli irányt is mutat, ami miatt a következő rész nagyon izgalmasnak tűnik. Na már olyan Anne Rice-os módon. Kicsit lassan és komótosan. 

A tempó ellenére szerettem. Nem haladtam vele gyorsan, de Lestat fejében lenni még mindig elsöprő élmény, még akkor is, ha az évek alatt valamivel szelídebb lett. A két faj találkozása új irányba tereli a történetet, lágyan sodró sebességgel, szép leírásokkal, elgondolkodtató összefüggésekkel. A valóság és a fantázia összemosásával. Szerettem, ahogyan lassan építkezik, és még a majd felét elfoglaló lassú történetvezetést is. Várom a következő részt.

9/10