Vámos Miklós: Töredelmes vallomás

A Töredelmes vallomás ajándék volt egy kedves barátnőmtől. Úgy gondolta, fogok neki örülni, és igaza lett, mivel szeretem Vámos Miklós könyveit. Idén lett 70 éves, viszont sehol sem tartok az életművével, ezért úgy gondoltam, hogy eme szép kerek évforduló tiszteletére ideje kicsit lefaragni a lemaradásból.

Egy életen át írtam novellákat. Elméletem szerint a novella nem azonos az elbeszéléssel. Az elbeszélés olyan történet, amelyet a havilapokban adunk közre, terjedelme tizenötezer karakternél több, néha húsz- vagy akár harmincezer. Elég hosszú tehát. A novella viszont az, ami befér a hetilap egy teljes oldalára, tehát régi számolással kábé tíz flekk (ennyi nagy sorközzel telegépelt oldal). Ami ennél is rövidebb, az mi? A két háború közt tárcának hívták, ám az inkább egyfajta személyes újságcikk. Lehet-e novellát – történetet – írni még sokkal tömörebben, ha tetszik, töményebben? Kihívás. Én megpróbáltam, először szerkesztői kérésre, aztán már sportból, „odaülök, rövidülök” jeligére.

Rendhagyó módon a kötet eredeti ismertetőjét másoltam be, mégpedig azért, mert nem egy összefüggő történetről beszélünk, nehéz lett volna tartalmat írnom hozzá, és azért is, mert ki más mutathatná be a könyvét, ha nem  az író? 

Vámos Tibor Miklós 1950-ben született, nagyjából a második világháború és 1956 között félúton. A családja, ahogyan nagyon sok abban az időben, nem volt átlagos. A politikai helyzet rányomta a bélyegét mindenre, édesapja szívbetegsége, majd édesanyja depressziója korán megtette családfőnek. A történetei nagyjából 6 éves korában kezdődnek, és valahol a hatvanas éveinek közepén érnek véget. 

A novellák érdekes rajzolatod mutatnak rólunk, azokról a láthatatlan összefüggésekről, amiket talán mi magunk sem látunk meg, csak ha elérjük azt a kort, amikor hátradőlve és végiggondolva egyszer csak képesek leszünk összerakni életünk kockáit, ahogy történik ebben az esetben is. A Töredelmes vallomások egyfajta szembenézés a múlttal, az elkövetett hibákkal, az apróságokkal, amiket adott időben még nem, vagy máshogy értettünk. 

Vámos Miklós tagadhatatlan szereti a szüleit, de direkt szeretetet, annak kifejezését alig kapott, és ezzel nem volt egyedül. Amikor végignézek a környezetemen, azt látom, hogy a háborús gyerekek sokszor képtelenek voltak szeretetet adni, mert a legtöbb esetben ők sem kaptak. És nem csak az éhezés miatt, hanem mert az egy ilyen világ volt. Nem volt divat beszélni a dolgokról, a női és férfi sztereotípiák erősen éltek, az éhezés pedig felülírt minden szükségletet. Ezért az ő gyerekeik, a 50-es és hatvanas években születettek is ezt látták, ezt tanulták.

Képtelenek voltak másra, mert lekötötte őket a fennmaradás. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretik a gyerekeiket, vagy nem olvastak esténként mesét nekik, bár a mi köreinkben valóban nem, hanem hogy egy sérült korosztály egy újabb sérült generációt hozott a világra, csak éppen máshol, máshogy sérültek. Korán nőttek fel, és ebbe a sorba tökéletesen beleillik a szerzőnk is, olyan szerepet vett át 16 évesen, ami akkoriban talán nem volt teljesen szokatlan, de manapság, ennyi évvel és saját családdal a háta mögött már egyértelműen nagy terhet jelentett. Jóllehet tisztán látszik, mit és miért csinált, mire figyelt, mire nem, mik a hibái, a kudarcai, de azok is, mik az erősségei, és hogy az élettől milyen leckéket kapott. 

Az elvárások nyomása, két család eltartása, a kezdő írói karrier, a külföldi utak, okoskodás a valutával, tönkrement kapcsolatok, több gyerek több asszonytól mind olyan láncolat, ami ok-okozati kapcsolatban áll egymással. Ezek tükrében pedig a hosszabb, rövidebb vallomások sokkal intimebb felhangot kapnak, még úgy is, hogy a legtöbb történet nem belsőséges. És valahogy mégis az... 

Az esszék, novellák vagy tárcák egy kicsiny részét már ismertem, de ebben a gyűjtésben sok történet új értelmet nyert. Végére valóban egy szavas írások kerültek, és üres lapok is, ahova az olvasó is írhat. Ez utóbbi kedves ötlet, de az egy szavasokkal sokáig nem tudtam mit kezdeni. Aztán hirtelen arra jöttem rá, bármit elé tehetek, bármire gondolhatok, és aztán - akár a Magic 8 golyó, csak rázás helyett felütök egy lapot - kapok egy választ.

Összességében szerettem, néhány vallomással saját személyemben, másokkal pedig a szüleim helyett azonosultam. Érdekes és elgondolkodtató pillanatokat mutatott egy ember, ebben az esetben egy író életéből.

9/10