Amikor hazavittem magammal, arra gondoltam, talán be kéne
fejeznem olyan könyvek kérését, amikről nem tudok semmit... Az a helyzet,
hogy Pajtim Statovci könyve már a második a sorban azok között, amiket csak
azért vállaltam be, mert megtetszett a borítójuk, és ez kiváló mentséggel
szolgált arra, hogy kicsit kikukkantsak a komfortzónámat gondosan ölelő falak
mögül. Nem tudtam, miért ez a könyv, igazán érthetetlen, biztos azok a sárga
macskaszemek csalogattak, és hagytam magam.
A történet két egymástól térben és időben eltérő szálon fut.
Az egyikben Bekim útját követjük nyomon húszas éveinek elején Helsinkiben.
Élete a folyamatos útkeresésről szól: meleg, halk szavú, születésétől magányos
lélek, de valahogy mégis szeret idegen macskákkal ismerkedni. Viszont nem áll
meg az ismerkedésnél, haza is visz egy kis bundást. A gyönyörű és ravasz kandúr
lassan eluralkodik valóságán, és folyton többet követel annál, mint amit adni
képes. A második történetben 1980-ban járunk, Koszovóban, ahol Emine készül az
esküvőjére. A kérő családja dolgos, szorgos, jómódú; elhalmozzák őt és
családját eljegyzési ajándékokkal, ékszerekkel, drága ruhákkal. Jövendőbelije
tanult, több nyelven beszél, és kimondottan jóképű. Bármennyire fél az
ismeretlentől, apja meg van győződve arról, boldog élete lesz, hiszen
jövendőbeli vejére jól kereső állás, valamint fényes karrier vár, így nincs,
bár nem is lehet ellenvetése.
Amikor a fejembe vettem néhány éve, hogy megtanulok finnül –
ha bárkit is érdekelne, eddig sikertelenül –, a tanárnőm sok érdekességeket
mesélt az ország lakóiról, nemcsak a sztereotípiákat, hanem például azt is,
miként állnak a más nemzetiségűekhez. Viszonyuk a bevándorlókhoz nem rosszabb
vagy jobb, mint bárhol máshol Európában, és talán pont ezért különösen érdekes.
Bekim gyerekkora óta találkozik a jelenséggel, amire életkorának megfelelő
szégyennel, majd teljes bezárkózással reagál. A gyökértelenség, sehova sem
tartozás, ahogy minden megváltozik körülötted, és még ott vannak az
osztálytársaid is, akik tulajdonképpen nem bántanak, éppen csak nem értenek
meg. Meg sem próbálják. Élesen szemben áll a szándék és törekvés, ahogy a
betelepedett családokat integrálnák, és ahogy ők ellenállnak. Csakhogy míg a
felnőttek kényszerből kapott új országukban sokszor görcsösen, a biztonság
hamis illúziójával ragaszkodnak a szokásaikhoz, a gyerekeik élvezik és szeretik
a mellé kapott új lehetőségeket, és azt a szabadságot, ami szülőhazájukban nem
járt volna.
S közben Emine élete egy csapásra felfordul: békés, szerető
családban nevelkedett, ahol nőként, még ha nem is voltak egyenértékű jogai, de
szülei szerették, apja gyakran magával vitte, anyja a hagyományokra tanította,
iskolába járatták. Hamar rájön, álmai ellenére nem kiemelkedően okos, nem lehet
híres színésznő vagy feltaláló, de még jól férjhez mehet, hiszen szép. Akármit
is jelent ez. Nem fél a munkától, beletörődik a sorsába, és csak abban bízhat,
jövendő férje jó lesz hozzá, és meg lesz vele elégedve. Aztán a koszovói
háborút megelőző hangulat, majd később a háború is arra kényszeríttette
családjával együtt, hogy egy idegen országban telepedjen le. Egy nő, akinek
mindig a férje mögött a helye, önálló akarat nélküli kiegészítő egy eltervezett,
beütemezett élethez.
A két szál között első ránézésre talán nincs összefüggés,
évek múlnak el addig, míg a történetek összeérnek, de nem kell különösen éles
elméjűnek lenni ahhoz, hogy meglássuk az összefüggéseket. Míg Bekim a
gyerekkorából hozott, soha ki nem mondott és fel nem dolgozott traumákat nyögi,
Emine szerencsétlen házassága és vallásának szokásai alatt egyensúlyozik. Közös
bennük, hogy mindketten a saját korlátaikat feszegetve járják útjukat, és míg a
lány összegezi az életét, végigmegy a tévedéseken és azokon a dolgokon, amikre
különben sem lett volna ráhatása, a fiú szeretne eljutni végre valahova. S
mindketten némák az élményeik súlya alatt.
A könyv teli van szimbólumokkal, macskákkal és kígyókkal,
azoknak a dolgoknak a megtestesülésével, amik Bekim egész életét meghatározzák,
a gyökereivel, a múltjával, félelmekkel, fájdalmakkal. A kép lassan áll össze,
és néha tényleg képletes marad. Ami egészen különös, hogy átjárja valami
egészen lágy irónia. Nem részletezi a koszovói háború részleteit, de feltár egy
olyan nézőpontot, amit nem mutattak a híradókban. Úgy jelenik meg a borzalom,
hogy ténylegesen nem taglalja azt, mégsem nehéz átérezni. Egy olyan oldalt
mutat be, amit talán kevesen látnak, ismernek: az áldozatét egy olyan országban,
ahol béke van. Sok kérdés mellett felmerül az is, vajon hibás-e a menekült, ha
nem képes beilleszkedni, hogy nem ismeri ki magát egy készen kapott kultúra
rejtelmeiben? S vajon okolható-e a nemzet, amiért nem érez empátiát egy számára
ismeretlen populációval szemben, hogy nem képes megérteni azt az érzést, amikor
már semmid sincs, csak a büszkeséged?
Gerhes Gábor borítójában van valami megkapó. Vonzza a
szemet, az élénk, piros színe annyira kiabál, mégis van benne valami
ártatlan, pedig egy az egyben lemásolja a könyv címét. Tökéletesen illik a
témához. A szöveg könnyen olvasható, rendkívül gyorsan haladtam, szabályosan
sodort a történet, én pedig hagytam magam. A mai „migránsozással” terhes
időkben különösen megkapó téma, és talán különös, de ez is csak egy vékony
szelete az egész képnek. Erről is szól, és még egy csomó minden másról is.
Érdekes, elgondolkodtató és szokatlan, igazi élmény volt.
9/10
Magyar kiadó: Magvető Könyvkiadó
Fordította: Huotari Olga
A bejegyzés az ekultura.hu oldal részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése