Lehunyta szemét és megelevenedett minden, amit eddig teljes erejével próbált elnyomni. Látta katonáinak haláltusáját, s hallotta fájdalmas kiáltásaikat. A zajt többé már a feltámadó szél hangja sem volt képes elnyomni. Hogyan tehetné, mikor kizárólag a fejében szólt.
Az emberek arca bezárult, csupán szemük árulkodott hitükről, miszerint itt fognak meghalni. Mégsem menekültek. Persze nincs hová menni, jóllehet, a kapu kint nem tarthat senkit, legalábbis nem örökké, viszont bentről egyelőre lehetetlen a távozás. Ide szegezte őket valami különös keveréke a hűségnek, kitartásnak és reménytelenségnek. Lenézett és ismét megállapította, a várárok semmilyen védelmet nem nyújt. Temérdek halott hevert benne, üveges szemekkel az eget kémlelve. A láthatárt rég kitöltötték a létrások, azok az átkozott, égig nyúló létrák, amik mögött lomhán gurult két kőhajító.
Hirtelen jött a háború, nem volt idő felkészülni, fegyverkezni. Mire a hadüzenetet átvették az első csapatok is megérkeztek, s gyakorlatilag ellenállás nélkül sétáltak be. Mindenki, aki élt és mozgott fegyvert kapott, a falak alatt élő mesteremberek, a szegény negyed kocsmáiban poharazgatók, a tehetősebb kereskedők és fiaik, a vonakodó nemesek, majd természetesen a hadsereg és a palota őrsége is. Csaknem tíz órába telt, mire kiszorították vagy lemészárolták a bejutottakat, és még három órát tusakodtak a kapu előtt. Hatalmas árat fizettek ezért a kis győzelemért. Harcosai száma ez elmúlt években erősen megcsappant, és most gyakorlatilag az összes embere ott veszett. Lehetetlennek tűnt, de megállították az előőrsöt, majd visszavonultak. Mire leeresztették a rostélyt és leltárt készítettek, alig heten maradtak. Alig, mert a hetedik, addig még álló társuk térdre rogyott, így földre támasztott keze nem takarta többé annak a szúrásnak nyomát, ami mellvédjén át is gyomron találta. Ahogy ott álltak, néma csendben, és nézték miként erős kezek elragadják egy testvérüket, kimondott szavak nélkül is tudták, ha ennyire kicsin múlott a túlélésük, ha néhány maroknyi ellenség megsemmisítése felszámolta erejük nagyját, nincs semmi esélyük.
A szomjas föld vörös vért ivott, jó férfiak, igaz harcosok vérét. Miközben összetömörülve várakoztak, csizmáik sarka megsüppedt a fellazult, iszamós talajban. Váratlanul kötelességtudatuk felülkerekedett a letargián. Ki tudja honnan jön az erő?! Néhány perc pihenő után elindult, és a többiek követték, hogy a falakon csatlakozzanak a reszkető kisinasokhoz, lovászfiúkhoz és péklegényekhez. Most pedig mind itt állnak, s úgy nézik a közeledő harci gépezeteket, mintha csak vándorcirkuszosok karavánja lenne. Tökéletes nyugalomban, szemrebbenés nélkül.
Nem érte teljesen váratlanul, mikor a palota őrségének parancsnoka mellé lépett. Arca félelmet tükrözött, de nem a közelgő és elkerülhetetlen csatától rettegett. Tőle. A férfi nagyot nyelt és jobbja, amit pallosának markolatán pihentetett, észrevehetően reszketett. Talán ezt leplezendő szorosan, hogy az ujjai is belefehéredtek, rászorított a hűvös fémre.
- Kapitány -, szólította meg -, hívatják!
A katonák, mind akikkel valaha is együtt harcolt, és akik most mellette álltak, egyszerre néztek rá. Nem a parancsnokra, aki mögött tízen tömörültek szorosan erősítésgyanánt, hanem rá, mert ha int, ha csak jelzi, mind vele tartanak. De ehhez most nem kell segítség. Felelősségre fogják vonni az áldozatok miatt, hogy az őrség nem volt elég felkészült, és minden hibáért, amit tudtán kívül, vagy épp hangos ellenkezésének dacára a békében ellustult vezetőik elkövettek. A király fejét senki sem ütetheti le, az övét azonban könnyedén.
Néhány hónapja a nemlétező ezüstjei terhére vett rongyokat, olajat, és dörzspapírt, hogy a felszerelésüket karbantarthassák, valamint a raktárban rozsdásodó, magára hagyott fegyvereket kissé feljavítsák. Ha ez nincs, mostanra már nincs város és nincs király sem. Miatta volt egyáltalán ellenállás, és az emberek, akiknek hat havi zsolddal tartoztak, az ő szavára nem hagytak föl a harccal.
Miként bajtársait fürkészte, a futó csalódás érzését, az árulás súlyát büszkeség váltotta fel. Szeretetet érzett a fáradt, koszos vagy egyenesen vérmaszatos, izzadt arcok, s horpadt, csorba, rég kovácsért kiáltó fegyvereik láttán. Ezekkel eddig a királyukat védték, de most a saját falaik mögül támadják őket. Vegyék fel újra a harcot, vagy dobják el a kardokat és menjenek ahova látnak? Megrázta a fejét, hiszen nincs hová.
- Minden rendben - mondta, és pontosan tudta, mennyire hamis a hangja, de a falakat tartani kell. Néhány óra, ennyi van hátra. Miután ideérnek a gépek és a létrások, nem lesz annyi forró olaj vagy víz a várban, amivel egy ekkora erőt visszatarthatnának.
A rászegeződött komor szemek nyíltan fürkészték. Elmosolyodott, fáradságuk és hallgatag gyászuk szíven ütötte. Nem tart már sokáig... Ugyan nem így képzelte el, azért a java még most is igaz: az elkövetkezendő órákban mind meghalnak. Legfeljebb csak nem együtt, és egy időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése