A könyvmoly esete a bizonyossággal

Van valami végleges és felfoghatatlan a kijelentés bizonyosságában. Megtörtént, kimondták! Eddig is sejtetted, most csak annyi változott, hogy tudod is; és elkezdődik egy egészen másfajta tánc, amit ezúttal kizárólag magaddal lejtesz. A szíved, mint egy ötéves gyerek, pánikba esik, aztán szakadatlan önti feléd kétségeit, te meg csak állsz, és vonogatod a vállad: Fogalmam sincs! Ne kérdezz, nem tudom!

Szeretnél meghozni egy döntést, csak egyet ebben az életben, úgy, hogy mérget vehess rá, nem hibáztál, de ott még nem tartasz. Most az életedet szálazod, pro és kontra érveket gyűjtesz, s mert szilárdan hiszed, a tények makacs dolgok, azt reméled, ez a kis lista elbillenti majd a mérleg nyelvét ide, esetleg oda.
Egyelőre csak annyit tudtál kihámozni a zűrzavarból, hogy életedben először fogalmad sincs arról, mit szeretnél. Mondjuk az már tökéletes megy, mit nem, és itt jössz rá döbbenten, ez több annál, mint amit reméltél! Eredményt értél el! No nem nagy a produktum, de hát ki vitatnál el, hogy a féleredmény is eredmény?! Legalább egy fél, tutira.

S miközben a szíved elkeseredésében kardot ránt az agyadra, az agyad pedig még mindig észérveknek tűnő felsorolással próbál hatni egyre ádázabbul küzdő szervedre, rájössz, fogalmad sincs arról, mi folyik benned. A semmi ok a aggodalomra felszólítás ilyenkor nem segít. Így hát azt teszed, amit hasonló helyzetben mindig: elvonulsz a világtól, olvasol, zenét hallgatsz, bízol a felsőbb gondviselésben. Ha a Mindenható meg nem is oldja gondjaid, de lehetőséget teremt rá, hogy legalább ne rontsd tovább, ezáltal lélegzetnyi időhöz juttat, és végre gondolkodhatsz.

Végre gondolkodhatnál, mert nyugi van. Jelenleg nem igényelsz törődést, ennélfogva kizártál mindenkit az életedből. Egyedül vagy, csak önmagadra figyelsz, ahogy azt kell. Aztán... nos, felesleges tagadni, egy fél mondat nem sok, annyi sem jön. Mi mást tehetnél?! Olvasol tovább.
Valami nevetőset, az sajnos nem jött be; aztán bőgőset, kicsit jobb lett, de nem nagyon; majd olyat, amin lerágod a körmödet, és ez mintha tényleg működne. A gondolatok továbbra sem jönnek, de az agyad, akárcsak a reggel melletted álló, magas, kopaszodó, kerek arcú férfi, átéléssel, némán mozgó szájjal falja a szavakat, míg a szíved a lelked tükrén átkukucskálva elragadtatva követi mindet. Újra egyek, és ebben a közösségben csak ő van, a lapokon meg Krajcáros, a bohóc.

A történet magával ránt, elfelejted, hogy épp az életedet szándékoztad rendbe és sínre tenni. És azt is, hogy te még elköszönni, változásokat megélni sem tudsz úgy, ahogyan mások teszik, egyesével. Halmozó vagy!
Azonban néhány óráig mindez lényegtelen. Az sem számít, hogy milyen rosszul viseled ezt az időszakot, ahogy az is érdektelen, az agyad nem is oly rég még egy száll pajzzsal tartotta vissza a végsőkig elszánt, azonban egyre kisebb lendülettel csapkodó szíved. A kijelentés bizonyossága, ami megütött, amikor szégyentelen kacérsággal és megmásíthatatlanul feltárta magát, most eloson a tudatalattid hetedig fátyla alá. Csöndesen vár, bőven ráér. Életnyi idő áll rendelkezésére, akkor frusztrál, amikor csak jól esik.

Könnyű vagy, gondtalan és összeszedett. A sötét csatornákat járod és szörnyre vadászol bennük, ami vitán felül sokkal szórakoztatóbb, mint az a bizonyosság.