Jonathan Stroud: The Amulet of Samarkand (Bartimaeus #1)

A Lockwood &Co széria után szinte evidens volt, hogy az író korábbi, világhíres sorozatával is meg fogok ismerkedni. Magyarul éppen nem találtam, angolul pedig az a kiadás, amit kerestem, szintén nem volt kapható. Aztán szerencsére találtam egy olyat, aminek a borítójától nem vert ki a frász, és már csak röpke fél év telt el addig, míg kézbe is vettem.

Nathaniel 12 éves, ígéretes varázslótanonc, bár a mestere szerint ostoba, gyenge képességű gyerek. Talán mert ő maga sem áll magasan a ranglétrán, a biztos jövedelem felé terelné a fiút, és bizonyára ez az oka annak is, hogy amikor a gyermeket megalázza néhány kollégája, nem áll ki érte. Nathaniel tehát nem tehet mást, kiáll önmagáért. Kegyetlen büntetésének hála, elveszíti majdnem az összes vigaszt az életéből, ezért bosszút esküszik. Megidézi Bartimaeust, a  rendkívül felvágott nyelvű és pimasz démont, aki elvileg magasan a képességei felett áll, és hozzálát tervének megvalósításába. Fogalma sincs róla, mibe keveredett, hamarosan sokkal nagyobb lesz a tét, mint azt valaha is gondolta. 

A világ felépítése zseniális. Angliát, ahogyan a világ jelentős részét, varázslók irányítják, felváltották a politikusokat, de koránt sem váltották meg a világot. Az erejüket különböző erősségű démonoktól kölcsönzik. Szolgaként velük végeztetik a piszkos munkát, miközben a saját kezük tiszta marad. Létezik ugyan az ellenállás, akikről kevés dolgot tudnak. Gyerekeket használnak a terveik végrehajtásához, vagy ők maguk azok, és a varázslókormány megbuktatása a céljuk. Ráadásul nem válogatnak az eszközökben, egy kis erőszak bőven belefér.

Ez a világ teli van ármánnyal és árulással, Nathaniel pedig  maga ártatlanságával csupán igazságra vágyik. Úgy tenyerel bele egy magasabb szintű összeesküvésbe, hogy arról sejtelme sincs, és nem elég, hogy minden részvevő erősebb nála, ráadásul az élet sem drága. Főleg másoké. Sértett önérzete ide vagy oda, nemigen tud semmit az élet dolgairól, és ezt Bartimaeus nem is mulasztja el felemlegetni. Aki különben a könyv végéig nem érti, hogyan volt képes egy gyerek megidézni.

Kettőjük kapcsolata nagyon érdekes, aligha nevezhetjük barátságnak, hiszen a démon szolga, aki elméletileg lesi mestere parancsait. Sajátos helyzetükben azonban új megegyezések születnek, és a fiúnak nem marad senki más, akire támaszkodhatna.  Bartimaeusra pedig lehet számítani. Főleg, ha egy kis csipkelődésről, irónáról, azaz humorról van szó. Nathaniel nem csak gyerek, de kicsit karót is nyelt, mert csak a céljára koncentrál. Nem annyira felszabadult vagy könnyed stílusban, mint a már korábban emlegetett Lockwood, másképp ugyan, de határozottan szórakoztató.

Azonban olvasási élményként egy ideig makacsul ellenállt. Kiderült a démonológiáról angolul szinte semmit sem tudok, magyarul is csak annyit, amennyit korábbi olvasmányaimból összeszedtem. Fel kellett nőnöm a feladathoz, és ez mi tagadás némi kihívással szolgált. Míg Lockwood kimondottan könnyen ment, ez esetben túl voltam már vagy nyolcvan oldalon, mire belerázódtam. Viszont  nem bántam meg, amiért tovább küzdöttem.

Tervezem folytatni, bár bevallom, a trilógia némely borítója nem tűnik sem gyerek, sem reea barátnak. Pedig ugye ifjúsági irodalom lenne. De ez senkit se zavarjon! Hamisítatlan és szórakoztató fantasy.

8/10