Tazaki Cukuru 36 éves, de képtelen komoly kötődésre, barátai sem igen vannak. Persze megvan mindennek az oka, nem tud túllépni gyerekkori barátai emlékén, akik alig húszévesen egyszerre döntöttek úgy, többé nem kíváncsiak ötödik barátjukra. A fiú mindig is úgy érzete, kevesebb, mint társai, Fekete, Fehér, Kék és Vörös, mert nincs szín a nevében, de ez az elutasítás kis híján a halál karmaiba lökte. 16 évvel később sem képes túltenni magát a fájdalmon.
Pont tegnap írtam Nimának, ha Murakamira úgy tekintünk, mint festőre, akkor első ránézésre a képei rendben vannak. Érthető, világos, vidám és élénk. Aztán egy bizonyos szögből, egy adott pillanatban egyszerűen csak szétcsúszik, és hirtelen már egy Dali kép előtt ácsorgunk lelkesen. Semmi sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint gyerekként nézni a látszólag mozdulatlan égbolton tovaúszó felhőket, és egymás után sorakoznak fel katonák, elefántok, denevérek és egy sereg más alak. Ezért némileg váratlanul ért, hogy a regény sok szempontból megérintett.
Murakami karaktereivel általában közösen utazom, egymás mellett sétálunk, nézem az arcukat, érzem a rezdüléseiket, a hangulatváltozásaikat, és ez mindig különleges élménnyel szolgál, de mindig kívülről. Most képes voltam azonosulni is. Függetlenül attól, hogy mágikus realizmus a stílus, néhány jelenet tökéletesen ráillik az életem bizonyos pontjaira. Azt mondják, amibe nem halunk bele, attól megerősödünk. Csakhogy szerintem egy csomó dologba kicsit és halványan, de mind belehalunk, vagy legalábbis elveszítünk valami fontosat önmagunkból. Néha arra gondolok, ezek a hiányok, és hogy mivel töltjük fel a helyüket, határozzák meg, kik is vagyunk valójában. Persze az igazi kérdés még mindig az, fel tudjuk-e tölteni valaha.
Ahogy telik az idő, mint találunk valamit, valakit, aki új irányt adhat az életünknek, egyedül Cukuri él magányosan, elfogadja, ha egy embertársa megérkezik az életébe, de azt is, ha elmegy onnan. Nem érdekli mások mozgatórugója, a sajátjai is csak annyiban, hogy mindig is vasutálómásokat akart építeni. Mindenkivel, még a családjával is felületes kapcsolatot ápol, és neki tulajdonképpen ez meg is felel. Ezekből persze kiderül, nagyon sok rés tátong a lelkén, és még több hiány. Aztán persze jön egy nő, Szala, aki alapvetően megváltoztat mindent. Miatta érdemes lehet végére járni a múltnak, bár ahogy halad előre kiderül, nem másért, csakis magárt teszi. Csupáncsak arról van szó, mindannyiunknak szüksége lehet valakire, aki megadja a kezdő lökést.
Élveztem az első betűtől az utolsóig. Murakami stílusa, a gyakran tőmondatokat váltó, többszörösen összetett körmondatok összessége még most is képes magával ragadni. Méghozzá egyik pillanatról a másikra. Valahányszor azt olvasom: hogy is mondjam csak, tudom, végre hazaértem. A fordítás ezúttal is tökéletes, a borító szokásos módon fantasztikus.
Természetesen ezúttal sem maradhatnak ki a nők és füleik, ahogy a szex sem. Furcsa és bizarr álmok, no meg a klasszikus zene. Liszt Ferencet különösen sokat emlegetik, ami miatt 2013-ban, egész kis őrület bontakozott ki japánban. Ennek mi csak örülhetünk.
A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei arról szól, hogy vannak veszteségek, amiket meg kell élni, és fel kell dolgozni, mert ingatag alapokra nem lehet új házat építeni. Muszáj tanulnunk minden helyzetből, és kamatoztatni majd a következőben. És igen, az önismeretről, és a felismerésekről is legalább annyira, mint a megbocsájtásról és a gyógyulásról. Persze csak akkor, ha fogékony vagy Muarakamira.
10/10
Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó
Fordította: Nagy Anita
mondom én, hogy színes lávafolyam. :))
VálaszTörlésnagyon tetszik ez a cím
Elfogadom. :)
Törlés